Még 2010-ben, közvetlenül a Fidesz választási győzelmét követően jártam a kormánypárt Oktatási Műhelyének konferenciáján, épp 6 éve. A szakma akkor rendkívül kíváncsi volt, hogy milyen oktatáspolitikai elképzelésekkel vág neki a Fidesz a kormányzásnak, a hatalmas érdeklődés miatt meg is telt a Képviselői Irodaház konferenciaterme.

Bár számos szakpolitikai előadást ki lehetett volna emelni, hiszen a teremben ott ült a teljes új oktatásirányítás (Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Dux László felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár, Czomba Sándor szakképzésért felelős államtitkár, Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár, Lázár János, ekkor még nem miniszterként), mégis Pokorni Zoltán, a Fidesz akkori fő oktatási szakpolitikusát választottuk ki, mert a szakmázás mellett ő beszélt leginkább arról, hogy mit szeretnének - akár felfogás szintjén is - másképp megvalósítani a Hiller István által vezetett szocialistákkal szemben.

Ezen nagy hévvel bejelentett változások jelentős része mára vagy elhalt, vagy túltolták, vagy visszájára fordult, az oktatásban végrehajtott reformok jelentős része inkább a szerkezetre és az adminisztratív megoldásokra koncentrált, mintsem a lényegre, azaz, hogy mit és hogyan kellene tanítani egy diák számára, hogy versenyképes tudást szerezzen.

Az alábbiakban Pokorni Zoltán beszédéből idézünk részleteket, a megfelelő helyen linkekkel elhelyezve, hogy az eltelt 6 év során hova jutottak a kormánypárt elképzelései. A teljes beszéd itt érhető el.

Tisztelettel köszöntök mindenkit. Nem dolgom, hogy bemutassam az oktatás irányításának az új szereplőit, meg vezetőit, de talán egy tényre fontos felhívni a figyelmet: két lábbal állnak a földön, a valóságból, az oktatási gyakorlatból érkezik mindenki.

Lázár János nem az oktatás irányítói közé tartozik, ő a Fidesz új frakcióvezetője, de az oktatási műhely egy korábbi összejövetelén hallhattuk már őt előadni, ahol elmondta, hogy Hódmezővásárhely polgármestereként hogyan szervezte újjá a város oktatását, hogyan szüntette meg az elkülönítő cigány iskolákat, hogyan vonta egy integrált oktatási modellbe az intézményeket. Nagyon kemény munkát vállalt, és politikai kockázatot is. Sok esetben saját szavazóival, saját társadalmi-politikai bázisával szemben is kellett érvelnie a cigánygyerekek elkülönített oktatásával ellen. Talán az egyetlen polgármester, aki sikerre vitte, és a valóságban bizonyította, hogy ez a modell alkalmazható és működőképes.

Hoffmann Rózsát nem kell bemutatni, talán az egyik legtapasztaltabb oktatáspolitikusa a konzervatív oldalnak, és Ő is az, aki intézményvezetői gyakorlattal a háta mögött alappal mondja azt, amit mond, és nemcsak teoretikus a megközelítése.

Azon túl, hogy ennek [a választási győzelemnek] örülünk, és megünnepeljük önmagunkat, egyből utána a második feladat az, hogy nézzük meg, hol hibáztak elődeink. A legbölcsebb tanács talán az, amit az ember ilyenkor kaphat, vagy adhat, hogy érdemes az elődök hibáiból tanulni, és nem hinné azt, hogy velük kezdődik a világ. Tehát valahol ők is elszúrták.

Türelmetlenség, akarnokság, voluntarizmus, ideológiai megközelítés, a valóság helyett revans vágy, talán ez a négy pont az, amiben összefoghatók az előző nyolc év oktatáspolitikai vezetésének a hibái.

Egyszer összeszámoltuk, hogy az elmúlt nyolc évben több mint száz alkalommal módosította a kormány, illetve a parlament az oktatási törvényeket, ideértve a közoktatási, a szakképzési, a felsőoktatási, illetve a szakképzési hozzájárulásról jogszabályokat, Egyik igazgató barátom úgy fogalmazott, hogy az igazgatók feladták, hátra dőltek, és azt mondják, ők ezt nem tudják már követni, majd szóljanak, ha valamit rosszul csinálnak. Feladták, hogy naprakészek legyenek, szemmel tartsák a joganyag változását, és ők maguk igazodjanak, majd szól az oktatási hivatal, ha nem jó, amit csinálnak. Szavaiban ott volt a keserűség, hiszen világos, hogy nem ez a jó hozzáállás, de mégis ez vált mára tipikussá a kapkodás, az akarnokság miatt.

[Réthelyi Miklós] miniszter urat úgy ismertem meg, mint aki inkább kétszer mér, mielőtt vág, és nem önmagáért kíván törvénymódosításokat beterjeszteni a parlament számára. S úgy láttam, hogy noha a világos értékrend jellemzi, és egyértelmű konzervatív elkötelezettsége, de nem hiszi azt, hogy az oktatási rendszert saját szobrává kellene faragnia, és nem akarja egy ideológiai rendszer kényszerét gyakorolni az oktatáson keresztül. Az oktatás ki kell, hogy szolgáljon mindenkit, jobb és baloldalit, hívőt és hitetlent, minden szavazó gyerekeinek egyaránt megfelelő oktatási rendszert kell alkotnia.

Az elmúlt nyolc év oktatáspolitikája oktatásellenes politika volt. Nem nyíltan, ennél sokkal veszélyesebben: a tanulás fontosságát kérdőjelezte meg. Amíg az első Orbán-kormány idején, 1998-2002 között egyértelműen elfogadott érték volt a magyar társadalomban, hogy a tanulás a felemelkedés legfontosabb eszköze, hogy a tanuláson keresztül érhető el legjobban elesettek, a hátrányos helyzetűek számára a jövő, addigra ma már ez nem ilyen egyértelmű. Az elmúlt nyolc év nemcsak az oktatási rendszerben pusztított, nemcsak a társadalmi értékrendet pusztította, hanem a konzervatív oldal, vagy a polgári oldal híveinek a meggyőződését is aláásta. Ma már nem olyan egyértelmű, hogy tanulni jó, és a tanulás érték, és a gyerekeinket tanultabbá kell tenni, mint mi vagyunk, mint volt ez mondjuk tíz évvel ezelőtt.

Ha itt ülne Hiller István, biztosan elmondaná, hogy de hát több pénzt költünk oktatásra, mint valaha. Igazat mond, csak nem az igazságot, ugyanis beleszámolja az európai uniós fejlesztéseket is. Csakhogy uniós pályázatból nem lehet bért, gázszámlát, villanyszámlát, tb-t és nyugdíjjárulékot fizetni.

Vannak önkormányzatok, ilyen az általam vezetett Hegyvidéki Önkormányzat is, képes arra, hogy a normatívának több mint háromszorosát biztosítsa egy-egy gyerek tanulásához. De sok településen épphogy kijönnek az állami pénzből, erre kell leszorítaniuk a költségeket.

A számok azt mutatják, hogy Magyarországon függ legjobban a gyerek tanulási teljesítménye és eredményessége a család szociális helyzetétől, anyagi helyzetétől. Ha az iskola ezt nem tudja ellensúlyozni, akkor, aki szegény, szegényebb lesz, aki gazdag, gazdagabb. Előbbi leszakad, utóbbi felül marad. Mi más ez, ha nem a színtiszta és megvalósult elitizmus.

Azt hitték, hogy elég bátornak lenni, azt hitték, hogy elég paragrafusokat alkotni arról, hogyan neveljék együtt a cigány és a nem cigány gyerekeket. Azt hitték, hogy önmagában a törvény erejével kikényszeríthetik a változást. [...] ilyen szakmai háttér esetén nem lehet tudni, hogy ki kit szocializál. Vajon az ő gyerekei húzzák-e majd fel a nehezebb sorból jövő, merőben eltérő szociokulturális hátterű gyerekeket, vagy pedig fordítva történik ez a szocializáció. S mert ezt nem lehetett látni, azt választották [a szülők], hogy kimenekítik gyermeküket ebből a helyzetből, és elviszik a közeli város iskolájába. Gettósodva pedig ott marad magára hagyva a faluban a cigánygyerekek iskolája.

A paragrafus olcsó – gondolták - és bőven elég 185 képviselő, akik majd megszavazzák az integrált oktatás kényszerét. Ingyen van, de ennyit is ér ez a megoldás.

Az elmúlt nyolc évben a szegregáló iskolák és osztályok száma minden erőfeszítés és jogszabály ellenére nőtt.

Az előző kormány másik jellemző vonása a felsőoktatás-ellenesség volt. Nem véletlen, hogy mindig a szocialista kormányzás hozta elő a tandíjfizetést. Amikor szocialista kormány van, mindig megalkotják a Munkaügyi Minisztériumot és ide teszik át a szakképzést is. Valahogy azonban soha nem a szakképzés fejlesztésére helyeződik a hangsúly, hanem a munkanélküli ellátás bővítése lesz a fő feladata ennek a tárcának. Mintha a lelkük mélyén még mindig a munkásosztály megerősítése munkálna, de az ehhez szükséges oktatásfejlesztési és munkahely-teremtési elképzeléseknek híján lennének. Ezért aztán a felsőoktatásban való részvételre is felkészült fiatalokból verbuválnának szakmunkásokat.

[Hiller Istvánnak] ki kellett volna mondania, hogy a friss diplomások munkanélküliségi kockázata töredéke az alacsonyabb végzettségű pályakezdőkének. Ma, amikor a gazdasági válság hónapjait vagy éveit éljük, azt látjuk, ha valakinek diplomája van tízszerte védettebb a munkanélküliség kockázatával szemben, mint ha nincs felsőfokú végzettsége. Mondjuk ki a leköszönő kormánypártoknak és Bokros Lajosnak: tanulni jó, tanulni megéri, többet tanulni pedig még jobb, és még jobban megéri. Nincs olyan területe az életnek, ahol egy tanult embert ne élvezne előnyt a tanulatlannal szemben. Egy tanult ember tovább él, egészségesebb, kisebb a kockázata, hogy munkanélküli lesz, többet keres, több értéket teremt, és sorolhatnám tovább.

A keresetnél álljunk meg egy pillanatra! Az OECD-országok közül Magyarország becsüli meg még a legjobban a felsőfokú végzettséget. S csak azért, mert gyorsabban talál állást, hanem mert a bérelőnye is nagyon magas az alacsonyabb végzettségűekhez viszonyítva.

Kényelmes megoldásnak tűnik, fel-fel is tűnik önkormányzatoknál az a megközelítés, hogy a diplomások adminisztratív korlátozásával biztosítsuk, vagy tereljük a gyerekeket a szakképzés felé. Volt olyan város Magyarországon, amelyik csökkentette az érettségit adó középiskolái osztályok számát, és ilyen adminisztratív eszközökkel próbálta elérni, hogy szakképzésbe menjenek a gyerekek. De akik ezt hirdetik, hogy ilyen eszközzel kell megoldani Magyarország gazdaságának, szakképzésének a gondjait, azok általában a gyerekeiket egyetemre járatják, nem egyszer külföldi egyetemeken.

Tegye fel a kezét az, aki azt szeretné, hogy a gyereke ács legyen, hidegburkoló, akit félig feketemunkával minimálbéren foglalkoztatnak az építőiparban. Mindenki azt szeretné, hogy a gyereke több legyen, tanultabb, többre vigye. Ehhez képest ez a megközelítés, hogy a szakképzés gondjait úgy kell megoldani, hogy a középosztály gyerekeit korlátozzuk a felsőoktatásba való belépéssel, és betereljük erővel a szakképzésbe, ez terjed Magyarországon.

A jó megoldás több fáradtságba kerül, nehezebb, ez pedig az, hogy azokat a gyerekeket, akik ma kipotyognak az iskolarendszerből, nem egyszer cigánygyerekek, azokat kell sikeres szakképzéssel szakmához juttatni.

Ha Magyarországon úgy akarjuk megoldani a szakképzés gondjait, hogy adminisztratív eszközökkel visszavágjuk a felsőoktatási keretszámokat, akkor elmennek külföldre tanulni. És vagy visszajönnek, vagy nem.

Nem a felsőoktatásból kell megpróbálni kizárni a gyereket, elszívni őket a szakképzés számára, hanem szakmát kell adni a hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek kezébe. Egyébként ennek az egyre nagyobb hátrányt felhatalmazó, és egyre népesebb csoportnak semmilyen esélye nem lesz a sikeres társadalmi beilleszkedésre, a munkavállalásra, és a középosztály pedig segélyezhetik őket tovább a költségvetés rovására.

Van egy hallatlanul fontos tulajdonsága a közoktatásnak, ez pedig az, hogy egy ember életében egyszeri. Lehet második-harmadik szakmát vagy diplomát szerezni, hátha megtalálom az utat, de általános iskolát nem lehet még egyszer járni, és ez igaz a középiskolára is. Tehát ha valahol, akkor itt bizonyosan nem igazak azok az elmúlt húsz évben divatos szövegek, amelyek szerint majd a kimeneti szabályozással utólag rendezzük a problémákat. Itt egy kudarcos képzés, az egy kudarcos élet. S ez a legfontosabb alapunk arra, hogy azt mondjuk, hogy igen is mérni és ellenőrizni kell folyamatosan a rendszert. Benne a gyerekek teljesítményét, és ad abszurdum benne a tanárok teljesítményét és munkáját is. Mert itt nem lehet a véletlenre bízni, hogy vagy sikerül, vagy nem, utólag majd korrigálunk. Ennek a rendszernek része a pedagógusok értékelése éppúgy, mint egy modern, támogató és segítő felügyeleti rendszer újbóli felépítése.

Kiemelt oktatási körzeteket kell létrehozni a leghátrányosabb helyzetű kistérségekben, amelyek speciális szabályok szerint, speciális költségvetési finanszírozással segítik hozzá a gyerekeket a felemelkedéshez. Jó forma megoldási keretnek tartom az egész napos oktatást is. Nem kell kötelezővé tenni, de támogatott, ajánlott bevezetése, elterjesztése a kívánatos.

A finanszírozás terén nyilvánvaló mindenki előtt, hogy nagyobb állami szerepvállalásra van szükség az előttünk álló években. Az a fajta kivonulás, amikor a központi költségvetés, az állam letolja magáról a feladatokat, nem tartható fent, nem folytatható a polgári kormány idején. Az egyházi intézmények finanszírozásában már előreléptünk valamelyest, de még is vannak további teendők. Speciális finanszírozási formákat kell kialakítanunk a kistelepülésekre, a kollégiumokra, illetve az egész napos iskolákra, és a nevelés színtereinek a megerősítésére.

Egészségnevelés, sport, művészetoktatás, a munkaszocializációra, munkára való ránevelés, közösségi élet, etikaoktatás, ezek lehetnek a kiemelt területek.

Nincs olyan zseniális miniszter, nincs olyan zseniális államtitkár, aki önmagában, egyedül, partnerek, társak nélkül bármit tenni tudna. Az elmúlt nyolc évben a pedagógusok nem voltak partnerei az oktatáspolitikának. Még egyszer mondom feladták, feltették a kezüket, elsuhantak a fejünk fölött az új és új törvényi szabályozások. Ezen változtatni kell. Többek között el kell kezdeni újra kialakítani a pedagógusok életpályaprogramját.