„Egy iskolába készülő gyerek ilyet nem csinál, ezért ott egyes jár, na majd a tanító néni” – sokszor ilyen és ehhez hasonló mondatokkal terhelik már a nagycsoportosokat az iskolával kapcsolatban a pszichológus szerint, aki úgy látja az iskolától való szorongás már óvodás korban kialakulhat a gyerekekben. A szülők aggódása – gyerekük megállja-e a helyét, felveszik-e majd a kiválasztott iskolába – átragad rájuk is, és a nagy felhajtás miatt ők is elkezdenek izgulni. Mindezt a gyerekek pedig nem feltétlenül tudják a helyén kezelni – azt érezhetik, hogy velük nem stimmel valami, nem elég okosak, jók, ez pedig szorongáshoz vezethet.

Iskolaérett-e a gyerek?

Az iskolára ugyanakkor „meg kell érniük” az óvodásoknak – ez külön vesszőparipája lehet a szülőknek, aggódhatnak azon, vajon időben iskolaéretté válik-e gyerekük, és ha nem, azt akár kudarcként is képesek megélni–ezt az érzést szintén továbbadhatják a gyereküknek is. 

Az iskolaérettség kritériumai között egyébként – sok más mellett – pszichés tényezők is szerepelnek, ilyen például az érzelmi kiegyensúlyozottság, a kudarctűrés vagy éppen az alkalmazkodóképesség – tette hozzá Kovácsné Kelemen Anikó. A törvény szerint az az óvodás, aki az adott év augusztus 31-ig eléri a hatéves kort, tankötelessé válik, vagyis abban az évben (legkésőbb az azt követő évben - vagyis hétévesen) megkezdheti tanulmányait az általános iskola első osztályában. Ha nem egyértelmű, hogy iskolaérett-e egy óvodás, akkor az illetékes Pedagógiai Szakszolgálat végez iskolaérettségi vizsgálatot.

Családrajz – szülők nélkül

A gyerekek fejlődését, ezzel együtt az iskolaérettségüket az is nagyban meghatározza, hogy a szülők hogyan kezelik a telefon- vagy tablethasználatot, és az sem mindegy, hogy mennyit mesélnek, beszélgetnek velük – véli a pszichológus, aki azt tapasztalja, hogy az oviba érkező gyermekek jó része aktívan használ, kisebb része már birtokol is tabletet vagy érintőképernyős telefont. Ezek lekötik őket, de ha a használatuk nincs korlátozva, és mellette nincs megfelelő mennyiségű és minőségű külső inger, akkor az idegsejtek közötti kapcsolódások nem fejlődnek ki teljesen, ami az érintett agyi területen funkcióromláshoz vezet – mondta Kovácsné Kelemen Anikó, hozzátéve: ilyenek lehetnek például a beszédfejlődési zavarok, a mozgásfejlődésbeli elmaradások, a figyelemzavar vagy az empátiahiány.

Amikor a családrajzon a gyerek nem a szüleit, hanem kedvenc mesefiguráját rajzolja maga mellé, akkor érdemes elgondolkodni – véli a pszichológus. A túlzásba vitt kütyüzés nemcsak megfosztja a gyerekeket a valódi élményektől, kapcsolatoktól, de túlingerli az idegrendszerüket is. Az érzékelési túlterhelés alváshiányt, hangulatingadozást, fokozott ingerkeresést is okozhat (elektronikusképernyő-szindróma), szélsőséges esetben szövetsorvadás jöhet létre az agy szürkeállományában – mondta Kovácsné Kelemen Anikó.

Mi az a külső inger, amiből minél több kell? Elsősorban az aktív mozgás és beszélgetés a gyerekekkel, a ringatás, a testi érintés, a törődés és a szeretet – sorolta a pszichológus, hozzátéve: szerencsére sok szülő tudatos, észszerű keretek között, fokozatosan engedik be gyerekük életébe a technikát. Az ő gyerekeik számára a képernyőzés nem magányos, hiánypótló tevékenység, hanem közös, örömteli élmény.

Közös tv-nézés

„Csak mese, nem igaziból történik” – a pszichológus szerint hiába magyarázzák ezt a szülők a gyerekeknek, érzelmileg nagyon erősen hatnak rájuk a filmek, amit az óvodás korú gyerekek a képernyőn látnak, azt valóságként élik meg. Kovácsné Kelemen Anikó sok olyan óvodást ismer, akik otthon akár 12.es vagy 16-os karikás filmeket is megnézhetnek. „Újra és újra kérik az egyébként ijesztő jelenetek, filmek lejátszását, hiszen ami ismerős, már kevésbé kelt félelmet. A félelemkeltő tartalmak akár komoly szorongást is eredményezhetnek, ami okozhat rossz álmokat, napközbeni nyugtalanságot, viselkedésbeli problémákat vagy olyan tüneteket, mint az ágybavizelés, körömrágás.”

A pszichológus úgy véli, jó lenne, ha az ovisok csak a valóban nekik szóló, rövidebb meséket néznék úgy, hogy közben a szülővel együtt megbeszélhetnék a látottakat. A közös mesenézés így akár tartalmas programmá is válhat. 

Mese, mese, mese

„Sajnos sok olyan kicsi van, aki kimarad az olvasás, a történetmesélés élményéből - jegyezte meg a pszichológus. Az Ohiói Egyetem kutatásából nemrég kiderült, az amerikaiak esetében például minden negyedik gyereknél azt lehet mondani: soha nem olvastak nekik mesét. Ez azért is szomorú adat, mert a későbbi - iskolában is szükséges - feladatokban, mint például szövegalkotásban hátránnyal indulhatnak. A pszichológus szerint nagyobb valószínűséggel küzdenek majd tanulási nehézségekkel azok a gyerekek, akiknek még nincs akkora szókincsük, gyakorlatuk, mint akiknek rendszeresen olvastak, történeteket meséltek. Mindez azzal is összefügghet, hogy akinek rendszeresen mesélnek, azzal valószínűleg többet is beszélgetnek, játszanak a szülők, és ez fordítva is igaz - tette hozzá Kovácsné Kelemen Anikó. A már időben (óvodáskorban) elkezdett ilyen jellegű fejlesztés - a sikeres önálló szövegalkotáson kívül - önbizalmat, magabiztosságot is adhat még a felnőttkori kommunikációs helyzetekben is - írják az Anyanyelv-pedagógia folyóirat cikkében.

"A meseolvasás ráadásul erősíti a kötődést és a kapcsolatot szülő és gyermek között, de az érzelmi töltet mellett számos fejlesztő hatással is bír. A mesekönyv lapozgatása közben szinte észrevétlenül kapcsolódnak össze a betűk a kimondott szavakkal, ami növeli a kicsik olvasásra való fogékonyságát, motivációját. A rendszeres mesehallgatás bővíti a szókincset, fejleszti a figyelmet, a nyelvi képességeket, az emlékezetet és a fantáziát is – mondta a pszichológus. Utóbbira például különösen érvényes a közös történet kitalálása: van, hogy a szülő a gyerekekkel együtt talál ki történeteket, folytatásos „regényeket”. Bár mindez meghosszabbítja az esti rituálét, örömet okoz a gyermeknek és szülőnek is” – tette hozzá a pszichológus.