Radó Péter a kormány első 100 napjáról: „Mit tehet egy minisztérium, melynek még sem szakemberei, sem intézményei, sem pedig pénzügyi erőforrásai nincsenek?”

„100 napnyi oktatáskormányzás alapján nem csak nehéz, de nem is szabad messzemenő következtetéseket levonni” – írja Radó Péter az Az első 100 nap című véleménycikkében. Az oktatáskutató szerint az új kormány első hónapjai alapján bizonyos mintázatok már kirajzolódnak, az oktatáspolitika mélyebb értékelésére azonban legalább egy évet kell várni.

Radó szerint a kormányváltáskor két szélsőséges forgatókönyv is elképzelhető volt. Az egyik szerint az új vezetés néhány cél és szabály megváltoztatása után lényegében tovább működteti a NER erősen centralizált rendszerét. Ebben az esetben lenne oktatáspolitikai fordulat, de valódi rendszerváltás nem. A másik forgatókönyv ezzel szemben azonnali intézkedésekkel és a korábbi rendszerrel való látványos szakítással indította volna el egy decentralizált oktatási rendszer kiépítését. Az első száz nap alapján egyik forgatókönyv sem valósult meg tisztán.

Sztrájkjog, igazgatói jogkörök, teljesítményértékelés: sok mindenhez hozzányúltak

Radó összegzése szerint az új oktatási kormányzat az azonnali intézkedésekből már a kezdetekkor jól felkészült. A stratégiai kérdésekben ugyanakkor jóval nagyobb a bizonytalanság, részben azért, mert nem álltak rendelkezésre kész, részletes tervek.

Az első száz napban többek között helyreállították a pedagógusok sztrájkjogát, megszüntették a korábbi pedagógus-teljesítményértékelési rendszert, visszaadták a nevelőtestületek véleményezési jogát az állami iskolák igazgatóinak kiválasztásánál, és több döntési jogkör is visszakerült az iskolákhoz.

Megkezdődött az egyentankönyvrendszer fellazítása, egyszerűsítették a kompetenciamérések rendszerét, felülvizsgálják a 45 milliárd forintos KELLO-szerződést, és rehabilitálták a politikai okokból elbocsátott pedagógusokat. Emellett 100 ezer forintos iskolakezdési támogatásról döntöttek a rászoruló családok számára, az uniós forrásokból pedig 151 milliárd forintot szánnak a digitális oktatás fejlesztésére.

Radó szerint ezek a lépések mind jelzésértékűek, de a nagyobb reformok – például a NAT, az érettségi, a felvételi, a pedagógusképzés vagy a tanulási tartalmak átalakítása – egyelőre az előkészítés szakaszában vannak.

Komoly korlátok között kezdte meg a munkát az új oktatási tárca

Az oktatáskutató szerint az első száz nap megértéséhez azt is látni kell, milyen körülmények között dolgozik az új tárca. Radó úgy látja, a minisztérium szervezete még nem épült ki teljesen, miközben az Orbán-kormány 2026-os költségvetése van hatályban. Emiatt az újonnan létrehozott minisztériumok pénzügyi mozgástere is rendkívül szűk.

Ehhez szerinte komoly káderhiány társul. Nemcsak a minisztériumi apparátus felépítése jelent problémát, hanem az is, hogy az elmúlt években leépültek azok a háttérintézmények és szakmai szolgáltatások, amelyekre egy nagyobb oktatási reform végrehajtását alapozni lehetne. Úgy fogalmaz:

Mit tehet egy minisztérium, melynek – csak nagyon kis túlzással – még sem szakemberei, sem intézményei, sem pedig pénzügyi erőforrásai nincsenek? Pontosan azt, amit az OGYM csinál. Pontosan azt, amit az OGYM csinál; részletszabályokat módosít, kommunikál és a 14 ponthoz hasonló javaslatokkal orientálja a szakmai nyilvánosságot és az intézményi szereplők tevékenységét.

A konfliktusok eddig elmaradtak

Az elemzés egyik fontos állítása, hogy a minisztérium egyelőre olyan intézkedéseket hozott, amelyek nem váltottak ki komoly ellenállást az oktatási rendszer erős érdekcsoportjaiból.

Pedig Radó szerint a magyar közoktatás legsúlyosabb problémáinak kezeléséhez előbb-utóbb konfliktusokat is vállalni kell. Ilyen problémának tartja többek között a szelekciót és a szegregációt, a rendszer leromlott költséghatékonyságát, az iskolák környezetüktől való elszigetelődését és a szétesett iskolaszerkezetet.

A konfliktuskerülés egy átmeneti időszakban még kezelhető lehet, később azonban az oktatási reform akadályává válhat – állítja.

Az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium államtitkárainak beiktatása.

Lannert Judit Facebook

Sok az egyeztetés, de az még nem részvételiség

Radó külön foglalkozik az új oktatásirányítás stílusával is. Lakner Zoltán korábbi megfogalmazását idézve három elemet emel ki: a hagyományos kormányzati struktúrákat, a részvételiséget és az „abszolút filmszínházat”, vagyis a folyamatos politikai kommunikációt.

A részvételiség területén az oktatáskutató szerint felemás a kép. A diákok bevonására egyértelmű politikai szándék látszik, a szülők és a helyi közösségek szerepének megerősítése azonban egyelőre kevésbé érzékelhető. A minisztérium vezetői sok szakmai és civil szereplővel egyeztetnek, Radó szerint azonban önmagában ettől még nem jön létre valódi részvételi rendszer.

Az OGYM vezetői munkaidejük egy szokatlanul nagy részét különböző szakmai és civil partnerekkel való egyeztetéssel töltik, ami egyúttal egy kicsit felemás módon pótolja a szakértők foglalkoztatásának a hiányát is. Noha e találkozók követése a közösségi médiában a NER 16 éve után határozottan üdítő és felemelő élmény, ez a rengeteg találkozó sem egy konzultációs mechanizmus működtetését, sem pedig a részvételiség biztosítását nem meríti ki.

A valódi részvételiséghez Radó Péter szerint olyan intézményesített mechanizmusokra lenne szükség, amelyek biztosítják, hogy a különböző érdekcsoportok javaslatai ténylegesen bekerüljenek a döntéshozatalba.

A közösségi médiás jelenlét önmagában nem stratégiai kommunikáció

Az oktatáskutató szerint az új kormány intenzív kommunikációs jelenléte egyszerre lehet előny és kockázat. Szinte naponta jelennek meg új tartalmak a közösségi médiában, ami erősítheti az új oktatásirányítással szembeni bizalmat, és fenntarthatja az érdeklődést az oktatáspolitika iránt.

Radó ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a politikai marketing és a folyamatos közösségi médiás jelenlét nem azonos a szakmai célok stratégiai kommunikációjával. Míg előbbi elsősorban az érzelmi azonosulást erősíti, utóbbinak azt kellene segítenie, hogy az oktatás szereplői megértsék és elfogadják a szakmai célokat, majd az iskolai gyakorlat is alkalmazkodni tudjon hozzájuk.

Példaként említi a „gyermekközpontú oktatás” kifejezést, valamint azt, amikor a tankerületek nagyobb önállóságát decentralizációként, bizonyos változtatásokat pedig az iskolai autonómia helyreállításaként mutatnak be. Radó szerint valódi intézményi autonómiáról addig nehéz beszélni, amíg például az iskolák nem önálló, regisztrált szervezetek, nincs saját bankszámlájuk és költségvetésük.

„Megvan a veszélye annak, hogy folytatódik a NER kommunikációs hagyománya, amelyben a politikai szómágia felülírja a dolgok valódi jelentését” – fogalmaz.

Mindezek ellenére Radó összességében pozitív szakmai változásokat lát. Szerinte oktatásszakmai értelemben radikális és korszerű oktatáspolitikai fordulat zajlik. Lassan kirajzolódik egy korszerűbb szakmai jövőkép, amelynek egyik fontos eleme az alsó tagozatos oktatás átalakításáról szóló 14 pontos javaslatcsomag.

A kérdés azonban az, hogy ez a szakmai fordulat együtt jár-e majd az oktatás irányításának átalakításával is. Radó szerint ugyanis hiába változik meg az oktatás pedagógiai „szoftvere”, ha közben érintetlen marad az azt működtető intézményi „hardver”.

A centralizáció átmeneti állapot, vagy így marad?

Az elemzés szerint az egyik legfontosabb stratégiai dilemma éppen a tankerületi rendszer jövője. Egyelőre ugyanis nem tudható, hogy a minisztériumnak alárendelt tankerületekre épülő centralizált rendszer csak átmeneti megoldás-e, amíg elkészül egy decentralizációs stratégia, vagy hosszabb távon is ez marad az oktatásirányítás alapja.

Radó szerint ennek azért van különösen nagy jelentősége, mert az oktatási rendszer finanszírozása, tervezése, minőségértékelése és szakmai szolgáltatásai is az irányítási struktúrához alkalmazkodnak. Úgy véli, egy központnak alárendelt regionális hatóságtól nem várható el, hogy idővel helyi szakmai, tervező és koordináló szervezetté alakuljon.

A minisztérium vezetőitől senki sem várja, hogy kinevezésük után néhány héttel kiérlelt decentralizációs stratégiával álljanak elő. Azt azonban világossá kell tenniük, hogy a jövőt a jelenlegi rendszerben, vagy egy decentralizált és a laikus szereplők bevonásán alapuló (társadalmasított) rendszerben képzelik el.

Szerinte a döntést nem lehet korlátlan ideig halogatni, mert a centralizált intézményrendszereknek rendkívül erős a tehetetlenségük, és egy hosszúra nyúló átmenet könnyen állandósíthatja azt a rendszert, amelyet eredetileg csak ideiglenesen akartak fenntartani.

Radó ezt a cikk végén egy hasonlattal foglalja össze: „Márpedig nem lehet Windows 11-es operációs rendszert futtatni egy Commodore 64 számítógépen.”

Pukli István: „Nem azt kell először eldöntenünk, hogy ki tartsa fenn az iskolákat, hanem azt, hogy milyen iskolát szeretnénk fenntartani”

Milyen fenntartói rendszer képes biztosítani a magyar közoktatás fejlődését a következő húsz-harminc évben? Miért lenne érdemes újragondolni a tankerületi tanács intézményét és ebben hogyan vehetnének részt az önkormányzatok?