A WMN-en megjelent írásában Palkovics Nóra magyartanár személyes emlékeket idéz fel arról, hogyan felvételizett 1994-ben a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, ismeretlen épületben, idegen gyerekek között, komoly szorongással.

„Úgy néztem rájuk, hogy itt most riválisok ülnek velem együtt az ismeretlen teremben” – írja, hozzátéve, hogy édesanyja mozival próbálta oldani a feszültséget, kevés sikerrel.

Ma már tanárként vesz részt a folyamatban, és szerinte a középiskolai felvételi rendszert egy olyan ideális diáktípusra tervezték, amely ma már szinte nem is létezik. „A középiskolai felvételi rendszert a jó képességű, motivált, jó mentális állapotban lévő nyolcadikosok számára tervezték” – írja, majd hozzáteszi: „bizonyára nem veszik figyelembe, hogy ilyen gyereket lassan nem találni az iskolákban”.

Szerinte a rendszer nem számol azzal, hogy a diákok eltérő fejlődési ütemben haladnak, és sokan csak később „érkeznek meg” tanulásban, amikor már túl vannak egy sikertelen felvételin. „Jövőre felvételiznek a Covid-elsősök, tehát akik otthon tanultak meg írni és olvasni” – emlékeztet a szerző. Szerinte az oktatási rendszer eddig sem vette figyelembe az ő speciális helyzetüket, és a felvételi sem lesz kivétel.

Ki dönti el, mennyit kell tudni a felvételin?

A magyartanár ironikusan elemzi a felvételivel kapcsolatos gyakori mondatokat: „ennyit kell tudni”, „ez a minimum”, „nem olyan bonyolult”, „hosszú évek óta ez van”. Szerinte ezek az állítások nem magyarázzák meg, miért pont ezek a követelmények érvényesek ma is.

„Azért kell ennyit tudni, mert ez van a felvételiben” – foglalja össze tömören. Úgy látja, hogy miközben egyes területeken csökkennek a gyerekek ismeretei, más területeken bővülnek, ezért nem lehet „harminc éve megállapított kritériumokat” automatikusan ráhúzni a mai diákokra.

A magyar felvételiben a feladatok megfogalmazása sokszor idegen a gyerekek számára, egy mondaton belül több instrukció van

– írja.

Szerinte a diákok nem rejtvényfejtésre érkeznek, hanem „egyértelmű kérdésekre egyértelmű választ szeretnének adni”. A magyartanár véli, nagy különbség van a tankönyvi feladatok és a felvételi kérdések között, ezért a diákok gyakran csak külön felkészítő könyvekből tudnak érdemben készülni.

„Célzott készülés nélkül esélyük sincs”

A tanár szerint ma már szinte lehetetlen jó eredményt elérni külön felkészülés nélkül. „A nyolcadikos jár iskolába, készül az órákra, teljesít, és mellette a felvételire készül” – írja, majd hozzáteszi, hogy célzott készülés nélkül esélye sincs a gyerekeknek még a harminc pontra sem.

A helyzet nemcsak a diákokat, hanem a családokat is megterheli.

„A szülők többsége is együtt felvételizik a gyerekkel” – fogalmaz, és szerinte az összeadódó stressz csökkenti a teljesítményt és rombolja a kapcsolatot.

A magyartanár kiemeli, hogy a rendes készüléshez valójában nem állnak rendelkezésre a szükséges feltételek. Szerinte az ingyenes tankönyvek rossz minőségűek, kevés a pedagógus, a gyerekek túlterheltek, sokan magántanárhoz járnak, és még így is úgy érzik, lehetetlen megírni a felvételit.

„Ez a sok valós vagy vélt akadály a nehezen fenntartott önbizalmukat is visszaveszi” – írja.