A WMN Újraolvasó rovatában megjelent személyes írásban a szerző visszaemlékezése már a kezdetektől erős testi és lelki tünetekkel járó szorongást idéz fel. Tizennégy évesen heteken át várakozott a tanári előtt, hogy felelhessen. A tanár sokszor elment mellette, rá sem nézett, ő pedig újra és újra megtanulta a leckét.
A tapasztalat egyszerre volt megalázó és kiszolgáltatott: „Minden délután. Fájt a gyomrom.” A későbbi években sem javult a helyzet. Fizikaórán szinte minden óra tömeges feleltetéssel kezdődött, ahol a diákok egymás után vallottak kudarcot. „Kolléga nem nyert! Egyes!” A tanár reakciói – a szerző szerint – kárörvendőek voltak, és a diákok nagy része már az óra előtt remegő gyomorral várta, mikor kerül sorra.
A megalázás természetes része volt a pedagógiánakA visszaemlékezés egyik legerősebb mondata a matematikaóráról hangzik el. A szerző szerint egyetlen hibás lépés után a tanár a teljes osztály előtt tette őt helyre: „Maga nagyon buta.” Ez nem egy egyszeri kiszólás volt, hanem egy olyan korszak maradványa, amelyben a folyamatos negatív kritika pedagógiai eszköznek számított. Balogh Sára a megszégyenítés pillanatát követően a mosdóban sírta végig a szünetet – és nem ő volt az egyetlen, aki hasonló epizódokat élt át.
A szerző rámutat arra, hogy a diákok egy része kiemelkedő eredményeket ért el, mégis traumákkal hagyta el az iskolát. Az osztály fele azóta sem jelenik meg találkozókon, mert nem szeretnék újra felidézni ezeket az éveket.
Hogyan működik egy versenyistálló?A szerző szerint a versenyistálló-iskolák rendszerének egyik sarokpontja a kiválasztás. Már kisiskolás korban a legtehetségesebb, legszorgalmasabb gyerekeket veszik fel, és könnyen eltanácsolják azt, aki nem bírja a tempót. Így könnyen fenntartható a ranglistákon elért előkelő helyezés – de ez gyakran nem a pedagógiai minőség, hanem a szelekció eredménye.
Először kiválogatják… és azt, aki később nem bírja a nyomást: eltanácsolják.
A teljesítmény így ugyan magas marad, de számos diák szorongással, önértékelési problémákkal és tartós bizalmatlansággal lép ki a rendszerből.
Nem minden elitiskola egyforma
A cikk azt is hangsúlyozza, hogy ugyanazon intézményen belül is hatalmas különbségek lehetnek. Balogh Sára osztálya félelemmel teli légkört tapasztalt, míg párhuzamos évfolyamokban gyerekközpontú, oldott tanári gárda tanított. Valójában a tanár személyisége és a pedagógiai kultúra számít, nem az intézmény típusa. A szerző azt veti fel cikkében, hogy sokkal célravezetőbb lenne, ha a rangsorok nem csak az OKTV-eredményeket és érettségi átlagokat értékelnék, hanem azt is, milyen légkörben és módszerekkel készítik fel a diákokat.
