Az új kormány az elődökétől merőben eltérő kommunikációs stratégiával kezdte meg működését. Az egyes minisztériumok szintjére kiterjesztett hiperaktivitás érezhetően felszabadulást, optimizmust ébresztett és éltet. Különösen az olyan, korábban porig alázott ágazatban, mint az oktatás. Ám pontosan ez a lendület az, ami egy újabb megkerülhetetlen kihívást is előtérbe rántott: az érdemi társadalmi egyeztetés ígéretének beváltását, vagy más szóval „kényszerét”. Ennek, az amúgy pozitív stressznek a kezeléséhez igyekszem az alábbiakban szempontokat adni. Hana György humánökológus, közoktatási vezető véleménycikke.
Magyar Péter két év alatt bejárta az országot, 700 településen tartott fórumot, a személyes találkozók, a kiosztott kézfogások, szelfik és más gesztusok száma megbecsülhetetlen. Az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium (OGYM) vezetőjének szakmai találkozói, egyeztetései is gyorsan közelítik a százat. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a miniszterelnöki és miniszteri „országjárás” között.
Van azonban egy jelentős különbség: a miniszterelnök és hívei pontosan tudták, hova, melyik kikötőbe akarnak megérkezni. Az országjárással párhuzamosan már folyt valamiféle kormányzásra felkészítő műhelymunka, és a kampány útja egyenesen egy olyan közegbe, jelesül a Parlamentbe vezetett, ahol a strukturált eljárásrendek, rutinok így vagy úgy, de világos koordinátákat, közel kiszámítható viszonyrendszereket kínáltak a hatalom-meló beindításához.
Kell-e hosszan ecsetelni, hogy ilyesmi az OGYM miniszterének alig jutott. Az ő minisztériumában ugyan nehezen lehetett volna élőzve idegenvezetést tartani…
És itt nem csak a hajdani kormányzati struktúra látványosan terpeszkedő üres gödréről, az önálló oktatási minisztérium hiányáról van szó, hanem arról a „sejtésről” is, hogy a közoktatás jövő térképén még jó ideig csak keresni fogjuk azt a kikötőt, ahova a dagadó kommunikációs vitorláknak el kéne juttatni majd a progresszív jószándék gályáját?
Nem kell csodálkozni, ha a minisztériumi szervezet kialakítása még az őszbe is átnyúlik majd, vagy tovább. Az intézményrendszer bejárása, valós állapotának felmérése, a tűzoltás még azon is túl. Ezt vélhetően az érintettek türelme fogja kísérni.
Ugyanakkor az várható, hogy a felébresztett remény ennek ellenére nyomás alatt fogja tartani a minisztérium „kommunikációs” stábját és talán a hosszútávú oktatási stratégiai fejlesztésért felelős miniszteri biztos, Csapodi Csaba csapatát is.
Amely pedig inkább előbb, mint később szembesülni fog a magyar oktatási rendszer egyik kínos hátralékával, az átfogó visszacsatolási rutin hiányával. A tartozással, melynek következménye csaknem minden stratégiai ponton felmutatható.
Ennek pótlása már azért is kemény feladat, mert nincs a rendszeremlékezetben pozitív mintánk: a magyar közoktatásról soha nem folyt valódi – a nemzeti minimumot megcélzó – társadalmi vita!
„Kevesebb felesleges adminisztráció. Több bizalom. Több beleszólási lehetőség a diákoknak. Erősebb iskolai közösségek„ – mondta el az oktatási és gyermekügyi miniszter az új tanév kapcsán.
Tegyük fel, hogy az oktatási kormányzat beleáll a társadalmi egyeztetés felelősségébe és elkezd intézményes kultúrát építeni ott, ahol az korábban nem volt.
Túl a bátor döntés meghozatalán, jó pár kérdésre kell megtalálnia a gyakorlati (!) választ:
Bármit tesz majd a mindenkori oktatási miniszter, az fogja hitelesíteni lépéseit – akár egyes lépések elhalasztását – vagy a belengetett „vétójogának” gyakorlását, hogy ezekre a nagyon is praktikus kérdésekre milyen választ tud adni a minisztériuma.
Rossz példák mondjuk vannak.
A NER következetes volt a kizárólagos hatalomgyakorlás elvének érvényesítésében. A pedagógusokat munkaadóikkal, irányító szerveikkel együtt a korporatív állam klasszikus mintázata szerint a saját irányítása alatt álló hivatásrendi testületbe igyekezett terelni. Ez lett a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK).
Elbábozta a társadalmi egyeztetés demokratizmusát, a testületen kívüli szerveződésekről tudomást sem vett. A befagyasztott frontok mögött aztán lezajlott az érdemi érdekképviselet gyakorlati kiiktatása (lásd: sztrájkjog elvesztése), és a viták – már, amikor voltak – lezárása rideg, állami döntőbíráskodással.
Az NPK működése a társadalom és a szakma immunrendszerének, illetve legitimitáshiányának hála teljes érdektelenségbe fulladt. Ám most, mint valami demonstrációs modell, kitehető a katedrára, elmutogatva rajta, mi a kerülendő, ha érdemi társadalmi egyeztetést tervezünk:
Ahol ilyen a gép, és a cinizmus az üzemanyag, ott a termék a párbeszéd karikatúrája (l: nemzeti konzultációk).
Egy új, a közoktatás köré tervezett szakmai és társadalmi egyeztetési kultúra kialakításának elvi és technikai alapvetése, hogy jól artikuláltan, tehát akár szervezetileg és arculatában is elkülöníthető benne a három kommunikációs művelet:
Jó előképek híján külön-külön is testes kihívás mindegyik, ám a valóban progresszív elképzelések elültetéséhez egyik sem hiányozhat.
Az imént megidézett állatorvosi ló alapján pedig összerakható néhány működési alapelv is:
1. Bár csak differenciáltan lehet engedni az idő és a kampány ígéretek nyomásának, és korai elvárni a koncepcionális rutint a társadalmi/szakmai párbeszéd terén, az alapok lerakását nem érdemes húzni. A kommunikáció és kapcsolatfejlesztés sajátossága ugyanis, hogy utóbb nehéz visszamenni a kályhához.
2. Az igazi, közérdeklődésre érdemes viták és megtermékenyítő konzultációk nem csak az egyes témakörök, szektorok egymást már unásig ismerő szakértői között, hanem pont a különböző (!) területek és szintek közötti kapcsolatokban jöhetnek létre. Egy ökoszisztéma kialakítása – már bocsánat – ökológiai szemléletet kíván, nem hivatalit, vagy vállalatit. Ezeknek a kölcsönös szinaptikus kapcsolatoknak a létrehozása és koordinációja lehetne az oktatási kormányzat egyik legszebb vállalása: vagyis az oktatási stratégiaalkotás vitáiban összehozni a humanities/social sciences és a STEM képviselőit; a potenciális fenntartókat a jelenlegi fenntartókkal; a kibocsájtókat a befogadókkal; a közoktatást a szakképzéssel; az egyetemeket a középiskolákkal; a gyakorló intézményvezetőket (igazgatókat, főigazgatókat) a tanárképzés vezetőivel; a fentieket más ágazati minisztériumok korifeusaival… A sor bőven folytatható ízlés szerint.
3. Nem kell megijedni attól sem, hogy ijesztően szélesnek tűnő és töredezett szakmai „tömeget”, százezernyi pedagógust, ezernyi valamiben-szakértőt és számtalan műhelyt kellene kollektív fejlesztő hálózatként megszervezni. Ez a probléma csak egy vizuális illúzió: valójában, akinek fontos egy ügy és abban kompetens – például képes volt valamely ügy mentén önállóan is közösséget szervezni –, az egy alulról nyitott, ciklikusan frissülő (vagyis nem felülről összeválogatott) struktúrában természetes kiválasztódással fogja tudni hallatni hangját és kiválni az impulzusszakértők sorából.
4. A minisztérium (központ) egy ilyen működésben megrendelőként léphet fel: meghatározhatja, mely aktuális, kulcskérdésekre vár kifejtett válaszokat. A megrendelésre időszakos tanácsadó fórumok alakulhatnak a műhelyek saját jelöltjeiből.
Van ehhez közelítő jó gyakorlat más szakterületen: például az új klímatörvény normaszövegének civil előkészítési folyamata – kész produktummal! (A példa kicsit sántít: a nem létező környezetvédelmi minisztérium ugyanis éppen nem tudott megrendelőként fellépni, így lett közel 200 (!) szervezet összefogásával alternatív gazdája az Alkotmánybíróság által feldobott lehetőségnek.)
Ez persze akkor működik jól, ha a problémafelvetés is két irányú, vagyis a működő fórumok, maguk is felléphetnek megrendelőként, a megrendeléseik pedig publikusak és minisztériumi szinten is nyilván tartottak.
5. Méltóságot, tekintélyt kell adni az oktatásról szóló közbeszédnek. Azt oktatás ügyét el kell végre emelni a közönségességtől – „a focihoz, politikához oktatáshoz mindenki ért” szintjéről –, de úgy, hogy megmaradjon, illetve javuljon a közérthetősége.
Nem a zombi óriásplakátokat sírom vissza, de a bevonódás szofisztikált támogatása elkéne. Egy adózó polgárt nem csak a döntés maga érdekli, legalább annyira vonzza a döntéshez vezető út, a vita is. Ha lesz, az új közmédia is bőven meríthet belőle közszolgálati inspirációt.
Ez az egész munkát elsősorban ágazati szinten érdemes koordinálni, nem szükséges általános kormányzati/kormánybiztosi kézbe adni, mert ott már elmosódnak a párpolitikától elválasztó határok.
6. A legfontosabb, kimunkált eredményeket (normaszövegeket) érdemi társadalmi vitára kell bocsájtani. Ez azt jelenti, hogy jóval a jogszabály parlamenti vitája előtt, nem napokra és nem csak online felületeken, hanem személyes és fórumokon kell a nem szakavatott közönség számára prezentálni (szakmai országjárás a választások közötti térben). És nem csak állami hivatalnokok vagy országgyűlési képviselők által, hanem azok előtérbe engedésével, akik az adott terv kidolgozásában részt vettek.
7. A társadalmi egyeztetés nagykorúsítása. Felnőtt az a működés, amely rendelkezik saját költségvetéssel, nem szorul feltétlenül közvetítőkre, akik majd tolmácsolják eredményeit a „nagyfiúk” felé, vagyis önállóan is képes felelősséget elhordozni.
A pedagógusok és a munkáltatóik pontosan ismerik a méregdrága, esetlegesen hasznosuló, programok, kötelező továbbképzések rendszerét, a köréjük szervezett reprezentatív eseményeket. Elég itt pl. az éppen karanténba zárt TÉR-re (pedagógus teljesítményértékelési rendszer) és gondolni. Ha az ezekre fordított pénzeknek csak egy része a társadalmi vitákhoz kerülne át, garantáltan jobban hasznosulnának.
Ugyanígy érdemes megfontolni, hogy a szakmai/társadalmi egyeztetésben végzett tevékenység egyes munkakörök részeként legyen elismerve. Az önkénteskedés, az önfinanszírozás csak kiegészítő, megnemesítő eleme lehet egy komoly presztízsű szellemi agorának. A célból az következik, hogy mint alapfeladat, a társadalmi viták országos, regionális és tematikus szinten is rendelkezzenek dedikált költségkerettel. Különben esélyes, hogy az anyagi háttér fogja szabályozni (szelektálni) a szereplőket, és nehéz lesz kivédeni az agyelszívás vádját is.
És végül, ha a fenti alapokon vitathatatlanul igazolta létjogosultságát az oktatás társadalmasítása, nem kell félni attól sem, hogy ha egyes kérdésekben – nyilván alkotmányos keretek között – országos vagy helyi szinten népszavazás dönt majd.
Nem extravagánsabb ez, mint a már fent említett „miniszteri vétójog”. Az iskolák önkormányzati fenntartásának kérdése például az első ilyen próbatétel lehet. Ajánlott időben felkészülni.
Az új kormány az elődökétől merőben eltérő kommunikációs stratégiával kezdte meg működését. Az egyes minisztériumok szintjére kiterjesztett hiperaktivitás érezhetően felszabadulást, optimizmust ébresztett és éltet. Különösen az olyan, korábban porig alázott ágazatban, mint az oktatás. Ám pontosan ez a lendület az, ami egy újabb megkerülhetetlen kihívást is előtérbe rántott: az érdemi társadalmi egyeztetés ígéretének beváltását, vagy más szóval „kényszerét”. Ennek, az amúgy pozitív stressznek a kezeléséhez igyekszem az alábbiakban szempontokat adni. Hana György humánökológus, közoktatási vezető véleménycikke.
„Szinte bárhol voltam állásinterjún, mikor megtudták, hogy levelező tagozatos hallgató vagyok, egyből húzni kezdték a szájukat” – számolt be tapasztalatairól az Eduline-nak egy egyetemista. Példája azonban korántsem egyedi: több levelezős hallgató számolt be hasonló nehézségekről.
Megszűnhet a 45 perces iskola-előkészítő foglalkozás, újra az óvodák dönthetnének az iskolaérettségről, és az oviKRÉTA is átalakulhat. Többek között ezeket a változtatásokat javasolta az Oktatási és Gyermekügyi Minisztériumnak a Magyar Óvodapedagógiai Egyesület.
Több iskola is arról számolt be, hogy megérkeztek a tankönyvek, zajlik azok átvétele és rendszerezése, hogy a szeptemberi becsengetésre minden készen álljon.
@eduline.hu Az első egyetemi ügyintézések között a diákigazolvány igénylése is szerepel. Bár elsőre bonyolultnak tűnhet, néhány lépésből megvan – most végigvezetünk titeket a teljes folyamaton.😉 #diákigazolvány #egyetem #neptun #eduline #foryou ♬ eredeti hang - eduline.hu
Bár a nyári szünetnek még nincs vége, már most lehet tudni, mikor pihenhettek legközelebb hosszabb ideig.
21 ezer diákból választották ki őket a genfi programba.
Ha idén nem sikerült bejutnod arra az egyetemre vagy szakra, amit kinéztél magadnak, vagy anyagi, családi okok miatt eddig nem tudtál továbbtanulni, még nincs minden veszve. A Budapesti Corvinus Egyetem Illyés Gyula Programja egy teljes tanéven át segít felkészülni a következő felvételire – ráadásul havi nettó 150 ezer forintos támogatást, ingyenes kollégiumot és mentorálást is kapsz. Mutatjuk a részleteket.
Nem volt közvetlen egyeztetés a törvénytervezetről, mégis elküldte részletes észrevételeit a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) a szakminisztériumnak, melyben többek között egyetértettek a kancellári rendszer megszüntetésével, de javasolják az oktató elnevezés kivezetését és azt, hogy a főigazgatói poszthoz pedagógusi végzettségre is legyen szükség.
