A tankönyvválasztás szabadságának visszaadása önmagában nem old meg semmit – állítja Radó Péter oktatáskutató. Szerinte egy működő, minőségbiztosított tankönyvpiac felépítése akár egy évtized is lehet, egy új tankönyvcsalád kifejlesztése pedig minimum négy-öt év.
Radó Péter oktatáskutatóval arról beszélgettünk, hogyan lehetne újraépíteni egy olyan tankönyvpiacot, amelyet az elmúlt évtizedben szisztematikusan monopolizált és centralizált az állam. Mit jelent valójában a tankönyvválasztás szabadságának visszaadása? Mennyi idő kell ahhoz, hogy valódi, szakmailag megalapozott alternatívák jelenjenek meg a jelenlegi tankönyvek mellett?
Radó emlékeztet: az 1990-es rendszerváltás idején Magyarországon egy monopolhelyzetben lévő állami tankönyvkiadó működött, a Nemzeti Tankönyvkiadó.
Majdnem tíz évre volt szükség ahhoz, hogy eljussunk odáig, hogy versengő tankönyvkiadók működjenek, kialakuljon egy bejáratott engedélyezési, minőségbiztosítási és piacfelügyeleti rendszer
– mondta.
Most szerinte ismét az alapoknál tartunk. A tankönyvválasztás szabadságát jogszabállyal vissza lehet adni, de attól még nem lesznek tankönyvek.
A tankönyvkiadás nem indítható el egyik napról a másikra. Egy tankönyvkiadó nem egyszerűen könyvészeti tudással dolgozik, pedagógiai és módszertani háttérrel kell rendelkeznie, tantárgyi szakértőkre van szüksége és nem mellesleg komoly pénzügyi kapacitásra.
„A tankönyveket normálisan nem lehet két-három hónap alatt megírni. A fejlesztés egy hosszú, iteratív folyamat. Egy új tankönyvcsalád kifejlesztése legalább négy-öt év” – emelte ki Radó.
Ráadásul a piac is gyakorlatilag megszűnt: a korábbi kiadók eltűntek, velük együtt a címek és a jogok jelentős része is. Az oktatáskutató felidézi:
2009-ben egyetlen év alatt 4300 tankönyvcímet adtak be engedélyezésre. Ma ennek a töredéke sem létezik.
Radó Péter szerint sokan gondolják úgy, hogy a korábbi tankönyvekhez egyszerűen vissza lehetne nyúlni, és újra forgalomba lehetne hozni őket. A valóság azonban jóval bonyolultabb: egy régi kötetet nem lehet csak úgy leemelni a könyvtár polcáról és ismét használatba venni. Számos esetben a kiadók már nem léteznek, a jogok rendezetlenek vagy elvesztek, és az a szakmai háttér is megszűnt, amely a tankönyvek gondozását és frissítését biztosította.
Az is tévhit, hogy a tankönyvválasztás szabadsága önmagában működő rendszert eredményez. Ideális esetben nem az egyes pedagógus dönt egyénileg, hanem az iskola választ tankönyvcsaládot – a saját pedagógiai programjához igazítva.
Ehhez viszont az intézményeknek tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen kompetenciákat akarnak fejleszteni, milyen pedagógiai eszközökkel és hogyan illeszkedik ehhez a kiválasztott tankönyv.
És itt jön egy újabb réteg: a tantervi szabályozás. Egy tantervi reform végiggördítése szerinte hét-nyolc év, és csak ezután tudnak a kiadók valóban kompatibilis tankönyvcsomagokat fejleszteni.
Hangsúlyozza: „Az igazi kérdés nem az, hogy bevezetjük-e a tankönyvválasztást, hanem az, hogy hogyan menedzseljük az átmenetet.”
A probléma politikai természetű is. Egy demokratikus rendszerben a kormányzati cselekvési ablak viszonylag rövid: a négyéves cikluson belül nagyjából másfél-két év az az időszak, amikor valódi, hosszú távú reformokat lehetne indítani.
A kormányzatok hajlamosak mindent egy ciklus alatt megoldani. Pedig az oktatásban sok esetben legalább két, egymást követő, konzisztens ciklusra lenne szükség.
Azzal, hogy milyen lépésekben számolta fel a kormány a tankönyvpiacot és a jelenlegi tankönyveket mennyire hatja át az ideológia, alábbi cikkünkben foglalkoztunk:
Egyetlen értelmezés, a tények kritika nélküli elfogadása, a tankönyvi narratíva bemagolása – dilemmák és valódi diskurzus nélkül.Radó Péter oktatáskutató szerint így válhatnak a tankönyvek az ideológiai közvetítés eszközévé.
