„A tankönyvek propagandaeszközzé váltak” – Radó Péter a szabad tankönyvválasztás felszámolásáról

Egyetlen értelmezés, a tények kritika nélküli elfogadása, a tankönyvi narratíva bemagolása – dilemmák és valódi diskurzus nélkül. Radó Péter oktatáskutató szerint így válhatnak a tankönyvek az ideológiai közvetítés eszközévé.

Nagyjából egy évtized alatt, több lépésben jutottunk el oda, hogy az állam nemcsak a tantervi tartalmakat központosította, hanem a tankönyvellátást és a tankönyvpiac jelentős részét is maga alá húzta.

Mikor és hogyan vezették be az állami tankönyveket Magyarországon?

  1. A 2013/2014-es tanévtől a kormány új, állami tankönyvellátási rendszert vezetett be: az országos megrendelést, beszerzést és kiszállítást állami feladatként a Könyvtárellátó Nonprofit Kft.-n (KELLO) keresztül szervezte meg.

  2. 2014-ben az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) bejelentette: az állam megvásárolta az Apáczai Kiadót és a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadót (utóbbi korábban Nemzeti Tankönyvkiadó).

  3. A 2014/2015-ös tanévtől az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet) által készített kísérleti tankönyvek is megjelentek, több évfolyamon, pilot jelleggel.

  4. A tankönyvellátást külön törvényi keret is rögzítette, amely kimondja, hogy a tankönyvellátás megszervezése állami feladat.

  5. Az ingyenes tankönyvellátást a kormány 2017/2018-tól egy ütemben kiterjesztette az 5-8. évfolyamokra és a 9.-re is.

  6. 2020 szeptemberében módosították a nemzeti köznevelési törvényt és ingyenessé tették a tankönyveket mindenki számára.

A fenti folyamatok után ma már sokan nem is tankönyvpiacról, hanem inkább egy központosított tankönyvrendszerről beszélnek. Hogy ez milyen terhet ró a tanárokra a mindennapi munkájuk során, milyen alternatív modern pedagógiai szemlélet létezik és hogy kell-e egyáltalán tankönyv, arról Radó Péter oktatáskutatót kérdeztük.

Eduline: Mennyire van szabályozva a tankönyvválasztás Európa többi országában?

Radó Péter: Olyan tekintetben vannak különbségek, hogy ki választja a tankönyvet. Franciaországban például a tankönyvválasztás egyéni pedagógus monopólium, ami szerintem teljesen nonszensz. Ha belegondolunk, az lenne az ideális, ha egy osztály ugyanazzal a tankönyvcsaláddal megy végig mind a négy gimnáziumi éven, akkor is ha közben megváltozik a tanár személye.

Minden európai országban szabad tankönyvválasztás van, de a tankönyvpiac ugyanakkor szabályozott, sok állami pénz van benne, és kapcsolódik hozzá egyfajta minőségbiztosítás és piacfelügyelet is.

A leghatékonyabb megoldást az jelentené, ha az azonos tantárgyakat oktató pedagógusok (munkaközösségek) közösen döntenének arról, mely tankönyvek illeszkednek leginkább az intézmény pedagógiai programjához és szellemiségéhez, illetve melyek használhatók a legjobban, figyelembe véve az iskola tanulóinak sajátos összetételét és igényeit.

MTI/Mónus Márton

Mi volt a legkárosabb hozadéka a tankönyvpiac monopolizálásának?

R.P.: A tankönyvválasztás lehetőségének felszámolása egyenes következménye annak, hogy a magyar kormányzat szélsőségesen központosított tartalmi szabályozási rendszert vezetett be. Ha tehát egyetlen alaptanterv van, óraterv mélységig szabályozva, akkor abból az következik, hogy egyetlen olyan tankönyv lehet, ami ahhoz illeszkedik.

Az alapvető probléma az, hogy megszüntették az iskolák tantervei közötti különbségeket, és nagyjából az egész oktatáspolitika arról indult ki, hogy egyengyerekek számára egyenoktatást biztosítsanak, egyenszabályozókkal és egyeneszközökkel. Mindeközben ráadásul fel is erősítették a tankönyv szerepét, mert a taneszközellátásban már nagyjából 20 éves lemaradásban van a magyar közoktatás. A tankönyvpiacot együtt kell látni a taneszközpiaccal. Hogyha az iskolák jól el vannak látva a korszerű taneszközökkel, például, hogy minden iskolában vannak nyomtatók, okostáblák és egyéb eszközök, akkor kisebb a tankönyvekre való támaszkodás.

Amit még fontos említeni itt, az az ideológiai indoktrináció. 

Akkor képes valaki ideológiai és politikai propagandára használni iskolákat, hogyha a tanterveket feldúsítja ideológiailag megfelelő és a propagandához jól illeszkedő tartalmakkal, tényekkel, üzenetekkel és sok minden mással. Így alakulhatott ki Magyarországon, hogy a tankönyvek propaganda eszközé váltak.

Hogyan valósulhat ez meg a gyakorlatban?

R.P.: A tankönyveknek az az alapvető problémája, hogy a tényeknek csak egyfajta csoportosítását és interpretációját kínálják fel. Egy történelemtankönyv nem egyszerűen felsorol egymás után helyeket, évszámokat, embereket, eseményeket, hanem orientál is, olyan szempontból, hogy ezek hogyan függnek össze egymással, hogyan kell őket értékelni, ki gonosz, ki nem gonosz, ki jó, ki nem jó, ki cselekedett megfelelő módon és ki az, aki bűnös módon.

A tankönyv interpretálja a tényeket és azok által orientál egy irányba. Ez ellentmond minden modern pedagógiai felfogásnak. 

Ha kritikus gondolkodást, kreativitást, együttműködési és hasonló készségeket akarunk fejleszteni, addig a tényeknek nincs egyfajta kizárólagos interpretációja az osztályteremben. De abban a pillanatban, hogy a gyerek hazamegy, megcsinálja a leckét és bemagolja a tankönyvet, máris a történelmi tények egyetlen interpretációjával találkozik, nincs diskurzus, nincsenek dilemmák. Nem kell gondolkodni. 

Eduline: Miért fontos, hogy ingyenes legyen a tankönyv?

R.P.: A kérdés sosem az, hogy ingyenes-e a tankönyv, hanem az, hogy ki fizeti a tankönyvet. És annak a konstrukciónak, hogy a tankönyvet valaki kifizeti, mik a következményei. Egyrészt az ingyenesség nyilvánvalóan támogatja az alacsonyabb státuszú családokat, akik hónapról hónapra élnek, és éppen kijönnek a fizetésükből. Ilyen értelemben jó. Más tekintetben viszont nem jó, mert abban a pillanatban, hogy ingyenessé tették a tankönyveket, tehát az adófizetők átvállalták minden tankönyv árának kifizetését, kiszorították a szülőket a tankönyvpiacról.

A 2010 előtti rendszer úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek ingyen kapták meg a tankönyveket, a magasabb jövedelmű szülők viszont fizettek. Az iskolák törekedtek arra, hogy leszorítsák az egész tankönyvcsomag árát, és azt rendeljék meg, amiről úgy gondolták, hogy szükséges és hasznos. 

Ehhez képest most döbbenetes pazarlás folyik, mert tömegével jutnak el tankönyvek iskolákba, amiket lehet, hogy nem is használ senki. Egy jó pedagógus súlyt helyez arra, hogy pocsék tankönyveket elő se vegyenek, és persze más kérdés, hogy ezt hogyan oldja meg.

Tehát a két véglet között kellene valamilyen értelmes megoldást keresni, de ezzel kapcsolatos mozgástér nincs. Mert abban a pillanatban, hogy a Fidesz ingyenessé tette a tankönyveket, ez már a szülőknek egy úgymond szerzett joga. Már nem lesz olyan politikai szereplő, aki vállalni tudná, hogy ismét pénzt gyűjtsenek a szülőktől tankönyvekre.

Van-e még helye a tankönyveknek a 21. századi iskolában? Tényleg az jelentené a fejlődést, ha a tankönyvek helyét digitális eszközök vennék át?

R.P.: Nem az eszköz a lényeg, hanem a használatának alapjául szolgáló pedagógia.

Az uralkodó magyar pedagógiai gyakorlat azon alapszik, hogy haladni kell a tananyaggal. Ha valaki lexikális ismeret átadását tekinti a pedagógia legfontosabb feladatának és abból indul ki, hogy van egy tananyagmennyiség, amivel „haladnia kell”, akkor kénytelen brutálisan támaszkodnia a tankönyvekre, mert a tankönyv foglalja össze azt a kanonizált tudást, amit a pedagógus szerint a tanulóknak be kell bifláznia.

Egy modern pedagógiai felfogás szerint viszont a pedagógusok alapvető készségeket és a gyerekek fejében lévő mentális modelleket fejlesztik és tisztában vannak azzal, hogy a tanulás nem úgy működik, hogy lexikális ismereteket pumpálunk a gyerekek agyába. Ez a pedagógia abból indul ki, hogy az ismeret alapvetően a tanulás nyersanyaga és nem a célja, ebből kifolyólag nagyon változatos lexikális ismeretanyagokkal dolgozik, attól függően, hogy milyen készséget akar éppen fejleszteni. Ehhez igazítja a tananyagot, ezt hozza be a legkülönbözőbb forrásokból, könyvekből, digitális forrásokból, szövegekből vagy képekből. Ennek a gyakorlatnak nincs, vagy alig van szüksége tankönyvekre.

Mindezzel az a probléma, hogy egy ilyen típusú pedagógiai gyakorlatra átállni egy nagyon hosszú folyamat, ami több generáción át történik.

Ha abból indulnánk ki, hogy most azonnal kivesszük a tankönyveket a magyar pedagógiai gyakorlatból, akkor sokkal több kárt okoznánk, mint amennyi hasznot hajtanánk. Szerintem az a közpolitikai értelemben érszerű megoldás, hogyha visszatérünk egy szabályozott, minőségbiztosított tankkönyválasztáson alapuló tankönyvpiachoz, mint ami működött 2010 előtt, és utána elkezdjük azokat a fejlesztéseket, amik hosszú távon lehetővé teszik, hogy fölöslegessé váljanak a tankönyvek.

 

 

Hozzászólások