Út a siker felé
Jánosi Viktória a tánc területén szinte mindent kipróbált és elért: hatszoros Latin Magyar Bajnok, tagja volt többek között a Botafogo Táncegyüttesnek, az Operett Színháznak és a Győri Színháznak. Olyan szülői háttérrel büszkélkedhet, amely az egész országnak elismerést hozott: a huszonegyszeres magyar bajnok Jánosi Lászlóval és Gruber Mártával, a versenytánc egyik legismertebb és legnagyobb nevű párosával. Jelenleg a tengerentúlon, Kentucky államban férjével, a szintén táncművész Szukk Jánossal él, versenyzik, tanít, és ruhát tervez.

Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?
Kisgyerekként klasszikus balett primadonna szerettem volna lenni, ezért is kezdtem balettra járni. Ám a szerelem 8 évig tartott, közbe jött ugyanis egy lábtörés, majd egy komoly vakbélműtét, amit féléves kényszerpihenő követett, ezután már nehéz lett volna újra felvenni a balettcipőt. Noha a szüleim révén a versenytánc szeretete ott csörgedezett az ereimben, abban az időben még nem volt ez annyira felkapott gyerekkorban, mint mostanság, jó esetben is csak 14-15 éves korban kezdték. Ám kapóra jött, hogy a szüleim klubjába épp egy testvérpár jelentkezett, és az egyiknek nem volt párja. Noha mindössze 12 éves voltam, adódott a lehetőség, amivel éltem is.

Mikor döntöttél úgy, hogy a tánc lesz a fő foglalkozásod?
Mindig is tudtam. A gimnáziumi éveim után nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Mivel a tánc egész jól ment, valami olyasmit szerettem volna, ami nem gátol ebben, sőt, még talán ki is egészítheti ezt. Kislány lévén amúgy is kedveltem a csillogó ékszereket, és kreativitásban sem szenvedtem hiányt, elvégeztem hát egy kétéves aranyműves tanfolyamot. De közben már a ruhák felé kacsingattam, a táncruha ugyanis sosem volt olcsó, és nem szerettem volna, ha a szüleim finanszírozzák. Kaptam a nagymamámtól egy varrógépet, vettem 5 méter ruhaanyagot, és teljesen autodidakta módon elkezdtem varrni. A második táncruhámra, amit felvettem egy versenyre, máris vételi ajánlatot tett egy lány, ami sokat segített, hogy az önbizalomtól felbuzdulva elvégezzem a női ruhakészítő szakmunkást. És elkezdtem a ruhákat gyártani. 17 évesen kezdtem el tanítani, majd Bakó Gábor felkért, hogy vállaljam el a koreográfus asszisztensi posztot a Hotel Menthol darabhoz, valamint a szólótánchoz, így bekerültem a Fővárosi Operettszínházba. A színház világában pedig a tánc már több volt, mint versenytánc, sok mindent kipróbálhattam. Rengeteg embert megismertem, számos énekesnek voltam a koreográfusa, háttértáncosa, többek között Szulák Andinak, Csonka Bandinak, Syl-nek, de szerepeltem a Fiesta Angelina klipjében is.

Szintén a színház révén kaptam egy ajánlatot Spanyolországban. A castingon szerencsésen kiválasztottak, és több mint fél évet dolgoztam kint. Éppen hazaérkeztem, és máris jött az amerikai lehetőség. Nem egyszer hallottam, hogy a tengerentúlon teljesen mást jelent a versenytánc, mint idehaza, szüleim is bíztattak, így kimentem. Ennek már nyolc éve. Nem bántam meg, ugyanis minden alkalmat meg kell ragadni a tanuláshoz.

Mitől jó egy táncos?
Fontos, hogy széles látókörrel rendelkezzen, nyitottnak kell lennie minden új dologra, és ha lehetősége van tanulni, vagy kipróbálni valamit, semmit sem szabad kihagynia. Az ember minél többféle más táncot ismer meg, annál jobb versenytáncos lesz, hiszen ez az egyik legösszetettebb táncforma. Jó példa erre, hogy a hatszoros magyar bajnok párommal, Dudás Tibivel - aki a Szombatesti lázban Zsédával táncolt - mi voltunk az elsők, akik a Paso Doble-hoz flamenco tanártól vettünk órát. Ezzel ugyanis még jobban vissza tudtuk adni a táncot, és valamilyen szinten a védjegyünkké is vált, különlegessége miatt sokáig kilógott a sorból.

Milyen alapvető tulajdonságokkal kell rendelkeznie?
A fizikai adottságokon túl, mint például a ritmusérzék, vagy a koordinációs készség, a belső tulajdonságok nagyon fontosak: aki nem nyitott, elveszik. Hiszek abban, hogy sok minden az agyban dől el, ami képes uralni a testet - ismerek ugyanis olyan táncost, aki nem igazán az az alkat, mégis jól csinálja. Tény, hogy a megfelelő fizikai adottságok megkönnyítik és felgyorsítják a folyamatokat, de aki belül üres, és nem kreatív, az nem fog elérni semmit. A tehetség ugyanis csak egy ideig elég, kitartással és nyitottsággal többre lehet vinni.
A sikerhez pedig fontos, hogy mindenki megtalálja azt a tanárt, akinek fenntartás nélkül hisz, és képes, hogy megkérdőjelezés nélkül vegye át a tudását, mert csak ennek lesz eredménye.

Ki nem alkalmas erre a pályára?
Semmi nem zárja ki azt, hogy táncos legyél. Van olyan tanítványunk, aki tizenéves, van, aki 70 felett van. Bárki jelentkezik hozzánk táncórára, mindig elmondja: két ballábam van, nem tudok táncolni, nincs ritmusérzékem - én csak annyit kérdezek, hogy tud-e járni, mert ha az még megy, nem kell mitől félni.

Meddig lehet korban ezt csinálni?
A korhatár egyre jobban kitolódik. Noha emlékszem egy észak-európai párra, akik nagyon korán kezdtek táncolni, emiatt 23 évesen végleg kiszálltak, mert teljesen kiégtek, ám az egyik 14-szeres latin világbajnok közel 50-hez még javában ropta. Mindenki maga dönti el, hogy bírja-e még, és meddig hajlandó a testének nagy felületét a többi ember elé kirakni. A szüleim a mai napig együtt tanítanak, ami komoly fizikai aktivitást jelent. Édesapám az egyik legelismertebb tanár, édesanyám pedig a jégtáncosokkal foglalkozik, a táncpedagógusképzőn együtt tanítanak, emellett édesapám a Testnevelési Egyetemen is.

Egy táncos karrierjét kettétörheti-e a gyerekvállalás?
Döntéstől függ. A szüleim gyakorlatilag betervezték a születésemet, hogy ne szakítsam meg az éves versenysorozatot: júniusban a Savaria táncversenyen terhesen még vígan ropták a szambát, novemberi születésem után nem sokkal, szilveszterkor pedig már újra mentek fellépni. Aztán később két összetolt széken aludtam, mindig volt, aki megetessen, kapásból volt ott 35 bébiszitter.
Persze olyan is van, aki teljesen befejezi a táncos karrierjét, ez attól is függ, hogy milyen az ember párja.

Ez segítség vagy hátrány?
Adott esetben jobb, ha mindketten ebben éltek vagy élnek, mert így jobban meg lehet érteni, miért kell úgy csinálni dolgokat, ahogy.

Hogyan látod a táncéletet itthon, és Amerikában?
Nincs értelme összehasonlítani. Sajnos, Magyarországon élő táncversenyt rég láttam, noha igyekszem az eseményeket nyomon követni a neten. Kentucky állam majdnem akkora, mint egész Magyarország, ennek ellenére odakint jóval kevesebben versenytáncolnak – ennek megfelelően a támogatottsága is nagyobb. Ráadásul nem csak mennyiségében, de minőségében is más: mivel odakint sokkal kevesebb az amatőr vagy profi páros, emiatt gyakori, hogy az amatőrök a profikkal táncolnak. Én sem csak a férjemmel járok versenyre, hanem a tanítványainkkal is.
Mindenesetre reményteljes vagyok, nagyon sok jó pár van itt Magyarországon. Kifejezetten örültem Törökgyörgy Melinda és Maurizio Vescovo eredményeinek, hiszen ez a magyar táncosok javára is szolgál!
Nincs recept, mindenki azt nézze, ami neki a legjobb. Ha jön egy külföldi lehetőség, amiben fantáziát lát, azzal élni kell, akinek itthon adatik ez meg, az maradjon itthon.

Mi a csúcs a Te szakmádban?
A szüleim 21x-es magyar bajnokok, gyakorlatilag a rekordot tartják, amatőr és profi szinten egyaránt. Noha nekem csak hatszor sikerült ezt a címet megszereznem, az ő eredményük amúgy is megdönthetetlen. Ám mindezt nem lehet bajnoki címekben mérni, sok csúcs van, mindenkinek mást jelent. Én büszke vagyok arra, amit elértem, az itthoni barátaink mindig nagyon várnak, a megszerzett tudásommal jól boldogulunk kinn, a férjemet sikerült úgy megtanítanom táncolni, hogy Amerikában együtt versenyzünk, és ő is tanít. A lényeg, hogy nem csinálnék semmit másképpen. Remélem, majd a gyerekeink is büszkék lesznek ránk, igazán ez a csúcs, amikor mindezt az ember továbbadja – ezt látom is a szüleimen is.

A legtöbb tapasztalatokat hol szerezted?
A szüleimtől rengeteget tanultam, a színház révén pedig kiszélesedett az ismeretek tárháza, továbbá a tanítás is roppant sokat számított. Amikor az ember tanít, nagyon figyel arra, hogy amit átadni próbál, az jó, és érthető legyen, és a lehető legjobban mutassa meg.

Mennyire más táncolni, tanítani?
Teljesen más, amikor előadod a táncot, vagy amikor tanítod. Sőt, az sem mindegy, kit tanítasz: 14, 50, 70 éveset, és mi a célja vele. De nem tudnék választani a kettő között, fellépés, verseny, tanítás – mind gyönyörű dolog.

Hogyan képzed tovább magad? Kell-e egyáltalán ez?
Kell, mindenféleképpen. Bár az alapdolgok nem változnak, a stílusok, a divatirányzat mindig fejlődik. Mi magunk is járunk tánctanárhoz, valamint a stúdiónkba is érkeznek oktatók, emellett a versenyeken is látjuk, mi az éppen aktuális trend. Változnak a dolgok, haladni kell.

Mire vagy a legbüszkébb?
Az összes versenyre, amit megnyertünk, mind büszke vagyok, mivel a mezőnyünk mindig nagyon erős volt. Mi éppen a „nagyokkal” álltunk versenyben, akik ma már híres táncpedagógusok, sosem volt könnyű nyerni. Talán az elő magyar bajnoki cím volt a legemlékezetesebb a számomra…

Hogyan látod magad tíz év múlva, mit szeretnél elérni?
Nem szeretek nagyon előre tervezni, kicsit babonás vagyok. Nagy vonalakban, minimum kettő kisbabát szeretnék, a boldog család mellett a táncstúdiót is sikerre vinni, tovább versenyezni, tanítani, valamint a ruhatervezést-készítést is folytatni.

Milyen ruhákban gondolkodsz?
Eddig a tanítványoknak csináltam ruhákat, ám most megpróbálom kiszélesíteni a palettát. A több ezer dolláros báli ruhák ugyanis valóban gyönyörű szépek, ám megmozdulni sem lehet bennük, nemhogy táncolni. Arra jók, hogy az ember álljon bennük, ezen szeretnék változtatni. Sok lehetőség van az életben, van bőven programom az elkövetkezendő 10-20-30 évre, de mindig kell egy B terv, mert bármi történhet egy táncos lábával. Ezért fogok már csak nagymamaként síelni - vannak dolgok ugyanis, amiket nem ajánlatos egy táncosnak csinálnia…