A későbbi kvantumfizikus Richard Feynmant úgy zavarták el az MIT-ról (Massachusetts Institute of Technology - a szerk.), amikor hangot adott a szándékának, hogy ott maradna megírni a doktoriját, olvashatjuk az életrajzában. Feynman lelkesedése azért utólag érthető. Az MIT a világ legjobb műszaki egyetemei közé tartozott, és tartozik ma is: a QS World University Rankings első helyén van, a Times Higher Educational Supplement rangsorában pedig az ötödik. Feynman tanárai mégis azt akarták, menjen egy másik egyetemre, lássa meg, milyen az élet másutt.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem némileg hátrébb van a QS listáján, az ötszázötvenegyedik (a Times-féle listán rajta sincs). Ezért, bár pont az én szakomon, az elméleti nyelvészeten, zseniális volt a képzés, az emberek meg - minden körülmény dacára - jófejek, elég egyértelmű volt a számomra, hogy a diplomám megszerzése után valamelyik nagy európai egyetemen szerzem meg a doktorim. Szakmámban ugyanis - tudományos kutató vagyok, azon belül nyelvész - a PhD fokozat hasznos dolog. Így kerültem három évre a Freiburgi Egyetemre.

Azért pont oda, mert a nagyhatalmú Német Kutatási Alap éppen beizzított egy olyan kutatási programot, amelynek a témája engem akkoriban nagyon érdekelt, és ez azt jelentette, hogy három évig azzal foglalkozhattam, amivel szerettem volna, és a német állam adott érte rengeteg pénzt. A dologhoz még németül sem kellett tudni, és ilyen feltételekkel elmentem volna Európában bárhova, akár még Freiburgba is. Ez mostanra életem legjobb döntésének bizonyult.

Megismerkedtem rengeteg emberrel, bejártam Nyugat-Európát, megtanultam három nyelven, ezekből egy programozási, és élőben tapasztaltam, milyen tőlünk nyugatabbra a felsőoktatás. Más. Abban, hogy ilyen jól éreztem magam, az az érdekes amúgy, hogy előtte Erasmusszal voltam félévet máshol, de nem tett rám nagy benyomást a külföld, ahol mindenki külföldi, és nem tudnak magyarul, bár ebben az is szerepet játszott, hogy míg más Barcelonába megy Erasmusszal, és a nyílt utcán üvölteti a Boomboxot, addig én harminc skandinavisztika szakos generatív nyelvésszel fagyoskodtam Norvégia északi részén egy kunyhóban, és az nem volt annyira atavisztikus élmény.

A külföldön tanulás előnye - azon túl, hogy minden szempontból iszonyatosan jó - elsősorban az a fajta gyakorlati tapasztalat, amelyet egy későbbi tudományos vagy akármilyen karrier során felhasználhat az ember. Ha engem veszünk, akkor például az, Németország hogyan működik. Kivel kell egy egyetemen beszélni, hogy elintézzék az ügyed? Honnan lehet pályázni pénzre (amiből Németországnak még meglehetősen sok van), mik a nüanszok, kik a fontos emberek? Hogyan írnak valójában hivatalos leveleket? Mennyit és milyen hangszínben kell a gázművekkel ordibálni telefonon, ha megint túlszámláztak valamit neked? Az ELTE-s német szakon megszerezhetetlen ismeretek ezek. Továbbá olvashatok eredetiben Heideggert is, az is remek, bár a továbbtanulást fontolgató magyar fiatalokat ez - mint perspektíva - aligha hatja meg.

A külföldön tanulás, a külföldön akármit csinálás lényegét egy kedves ismerősöm fogalmazta meg, aki a csajom: "Úgy tűnik nekem, ezt mondták ezek a külföldre került emberek, hogy jó benne a minden, és rossz benne, hogy nincs ott a család, a haverok”. Valóban ez az egyetlen nehezítő elem, hogy újra ismerkedni kell, megszokni helyeket és embereket - ami néha jó lehet -, az otthoniakat pedig, ha látni akarod nagyon, vonatozni kell, átbiciklizni pár utcát már nem lehet. Időnként nagyon szerencsétlennek éreztem magam, hiába ordította a francia lakótársam tört németséggel az ablak alatt, hogy Alter, gehen, saufen. Szerencsétlenül érezni magunkat viszont a hetedik kerületben is lehet, ennyit bármikor elismerek. A többit, hogy mások az utcák, a táj, a városszerkezet, más nyelven beszélgetnek a kávézókban az emberek, hamar megszokod.

Az, hogy a Hoffmann Rózsa asszony által meghatározott hazai oktatáspolitika hatására érzik úgy sokan, hogy menni kell, mondjuk így, nem szerencsés. Bár melegen ajánlom mindenkinek a külföldön tanulást, rákényszeríteni senkit sem akarok. Van, aki menni szeret, mások inkább otthon ülősök, nem feltétlenül járnának Grazban egyetemre évekig. Azt azonban, hogy itt azon szörnyülködünk, hogy a felsőoktatásért, isten bocsássa meg, fizetni kell (elárulom: Freiburgban is kell, ha nem vagy rászoruló), és hogy kivándorlásnak nevezzük azt, amikor valaki Németországban végzi el a német szakot (Franciaországban a francia szakot, Belgiumban a belga szakot stb.), ahelyett, hogy például az amúgy rendkívül otthonos Eötvös Loránd Tudományegyetemen tenné ugyanezt, némileg komikusnak tartom. Nem ekhós szekérrel indulnak neki a prérinek ezek az emberek, meg hát a francia farmerek támogatásán túl ez az Európai Unió egyik értelme is.

Külföldön tanulni jó. Minőségben jobbat kapsz, arra mérget vehetsz, és jön vele egy csomó más hasznos dolog is. Azt pedig, hogy hazajönni milyen jó, aztán megnézni a Lánchidat, mint Örkény a háború után, el sem képzelheti senki, aki úgy dönt, hogy Magyarországon marad. Amikor én mentem el megnézni, ráadásul le sem volt rombolva, ami külön öröm.

A szerző nyelvész, a Freiburgi Egyetem PhD-hallgatója