Túlzott oktatói bőség pedig ma sem jellemzi a szférát. Mintegy másfél évtizede a leginkább abban látták a felsőoktatás alacsony hatékonyságának bizonyítékát, hogy a kilencvenes évek elején átlagban mindössze hat diák jutott egy oktatóra. Jelenleg viszont már 17, s így Magyarország némiképp túl is nyerte magát, hiszen a fejlett országokat tömörítő szervezet, az OECD 2009-es (2007-es adatokat használó) oktatásstatisztikája szerint Ausztriában, Németországban, sőt Szlovákiában is kevesebb diák jut egy oktatóra; a skandináv államok közül pedig Norvégiában mindössze tíz, Svédországban pedig már csak a magyarnak közel fele, azaz kilenc diák.

Az arány spontán módon is változhat. „A legfiatalabb korcsoportokban a kelleténél kevesebb oktató van” – véli Veres Pál, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakmai tanácsadója. Az oktatói szféra öregedését jelzi továbbá, hogy a legfelső kategóriában, a 65 év fölöttieknél, ha nem is nagymértékben, de tendenciaszerűen nő a főállásúak száma (lásd táblázatunkat). A katedrára lépő 30 év alattiak hiányát ugyanakkor sokan és sokféleképpen magyarázzák. Van, aki szerint a közalkalmazotti bértábla alapján kalkulált százezer forintot alig meghaladó kezdő bér és az újoncok magas óraterhelése az elrettentő erő, mások úgy látják, a megtakarítási célú intézményi létszámstop áll a háttérben, pedig a rendszer amúgy arra van kitalálva, hogy a fiatal értelmiségiek versengjenek az oktatói pozícióért. A tanársegédeket ugyanis általában csak akkor véglegesítik, ha megszerzik a PhD doktori fokozatot.

Az oktatói minősítések és címek körüli, a „régi rendszerből” öröklött zűrzavar csak lassan tisztul. A régimódi kandidátusi fokozattal máig közel 2 ezer oktató rendelkezik, és bár évek óta PhD doktorok vándorolhatnak felfelé a ranglétrán, még ma is mindössze 30 százalék körül jár a minősített oktatók aránya. Pedig a fokozatok megszerzése nem tűnik túl nehéznek. A Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) országos doktori és habilitációs nyilvántartása szerint alig-alig fordul elő elutasított (az egyetemi tanári címhez megkövetelt) habilitáció – arányában és esetszámra a legtöbb egyébként az Eötvös Loránd Tudományegyetemen –, s hasonló a helyzet a doktori ügyekben is. Az ugyanakkor külön kérdés, hogy érdemes-e túlságosan merev szabályokhoz kötni a katedrára lépést, már csak azért is, mert tudományos kutatási résztevékenységet, gyakorlatvezetést és az egyre népszerűbb szakirányú továbbképzéseken való oktatást jó pedagógiai érzékű és szakmailag biztos, ám doktori címmel nem rendelkező oktatók is el tudnak látni.

A minősítéseknek ugyanakkor nemcsak presztízs- és fizetési szempontból van jelentőségük. A főállású minősített oktatók, ezen belül a főállású professzorok száma elengedhetetlen feltétele a mesterképzési szakok vagy doktori iskolák indításának is. Ráadásul jövőre végleg lejár az úgynevezett intercity-professzorok ideje, vagyis azé a gyakorlaté, hogy egyetlen egyetemi tanárt több intézménynél is be lehessen számítani a képzés elindításához. És bár a jelenség eltűnőben van, az elmúlt tanévben még létezett, mivel közel háromszázan voltak olyanok, akik más felsőoktatási intézményben is rendelkeztek közalkalmazotti státussal, illetve megbízási szerződéssel.

Az egyetemi vagy főiskolai tanárok száma intézménytípusonként meglehetősen nagy szórást mutat. Az állami intézményeknél tavaly mintegy 14 500 oktatóból összesen 2200-an, vagyis nagyjából minden hetedik rendelkezett egyetemi vagy főiskolai tanári címmel, míg az egyházi intézményeknél minden ötödik tanár viselt professzori titulust. Az alapítványiaknál 734 főállású oktatóból 210 volt az egyetemi-főiskolai tanár.

A professzorok aránya Magyarországon azonban így sem magas. Polónyi István egyetemi tanár, oktatáskutató egy 2007-ben publikált tanulmányában a magyar viszonyokat a németországiakkal összevetve kimutatta: Németországban 50 hallgatóra, itthon ugyanakkor 120 hallgatóra jut egy professzor, vagyis Németországban az oktatókon belül az egyetemi tanárok aránya 23,5 százalék, Magyarországon viszont 13 százalék.

A honi helyzetképet ugyanakkor sok minden árnyalja, egyebek mellett az, hogy az oktatói minősítési rendszer folyamatos jogszabályi hangoláson ment keresztül. 2001-ben például a felsőoktatási intézmények még autonómiájuk csorbítását látták abban – s nagy vihart is kavartak amiatt –, hogy a minősítésre hivatott MAB az egyetemitanár-jelöltek egyharmadát alkalmatlannak tartotta a kinevezésre (HVG, 2001. június 23.). Azóta sokat változott a helyzet, az intézmények lobbiereje győzedelmeskedni látszik. Egy 2009 októberében benyújtott kormánytervezet a MAB szerepének részbeni módosítása mellett újabb könnyítésre tesz javaslatot: az egyetemi tanárok esetében a döntési jogot elvonná a MAB-tól, s csak véleményező szerepet hagyna meg neki.

Tömöry Ákos

HVG