Pukli István: Ne a gyereket igazítsuk az iskolarendszerhez
A korai szelekció helyett ideje volna a fejlődéslélektani szakaszokhoz igazítani az iskolarendszert.
Akkoriban sokan hittük azt, hogy képesek leszünk megváltoztatni Magyarországot. Az első polgári engedetlenség idején, 2016. március 30-án, az élőlánc napján körbesétáltam a diákok és a kollégák között a Teleki Gimnázium épülettömbjét. Beszédet mondtam, majd mindenkivel kezet fogtam. Valaki azt mondta mellettem: itt jön Magyarország következő miniszterelnöke. Ez már sok volt. Az elvárás túlnőtt rajtam. Túlnőtt rajtunk, talán a Mozgalmon is. Ráadásul egy gimnázium felelős vezetője voltam.
Azt terveztük, hogy ezt még végigcsinálom, és utána egy kicsit hátrébb lépek. Nem volt rá lehetőségem, mert a kocka el volt vetve.
Ma már azt is ki merem mondani, hogy 2016 rosszkor történt. Nem azért, mert ne lett volna igazunk, hanem azért, mert túl sokat gondoltunk magunkról. Azt hittük, hogy az oktatás ügye önmagában képes lesz megmozgatni Magyarországot. Tévedtünk.
Nem 2026-ban fedezték fel a magyar emberek, hogy baj van az oktatással, és nem az oktatás váltott kormányt 2026-ban. Ez nem cinizmus. Ez önkritika. A magyar embereket legtöbbször nem a pedagógiai kérdések mozdítják meg, hanem az egzisztenciálisak. Ez így volt 2016-ban is, és így van ma is.
És van még valamiben önkritikám. A feleségem szerint nem volt jogom kockára tenni a családunk anyagi biztonságát. Igaza volt. Én pedig abból indultam ki, hogy ha egyszer a fiam megkérdezi tőlem, megtettem-e mindent, ami lehetőségemben állt, igennel szeretnék felelni. Nekem pedig ebben volt igazam. Tíz éve élünk együtt ezzel a dilemmával, de azóta is visszahallom néha otthon, hogy minden rossznak a kiindulópontja 2016 volt a családunk életében. És be kell látnom, hogy ebben is van igazság.
2017 után nem kaptam állást. Volt időszak, amikor munkanélküli segélyt kaptam. Kilencvenkétezer forintot. Két gyermeket kellett eltartanunk.
Engem ugyan nem rúgtak ki, ennél sokkal elegánsabb megoldást választottak: nem kaptam állást. Egy alkalommal egy kis falusi iskola intézményvezetői megbízását szerettem volna megpályázni, de a tankerületi igazgató közölte velem, hogy sem tanárként, sem intézményvezetőként, sem most, sem a jövőben nem kíván foglalkoztatni. Pontosan tudom tehát, mit jelent feketelistára kerülni.
Mindezt azért írom le, mert amikor ma a polgári engedetlenségről beszélünk, gyakran úgy teszünk, mintha minden történet egyforma lenne. Pedig nem az.
…a rehabilitációban
A feketelistáknak nincs helyük egy jogállamban, azonban a „fehérlistáknak” sincs. A jogsérelmeket orvosolni kell. Az embereket azonban nem lehet automatikusan megítélni. A polgári engedetlenség nem kitüntetés, hanem erkölcsi döntés.
A polgári engedetlenség ugyanis azt jelenti, hogy egy magasabb rendű erkölcsi cél érdekében tudatosan megszegünk egy jogszabályt, és vállaljuk ennek minden következményét. Sem többet és sem kevesebbet. Nem ez tesz bennünket jobb pedagógussá, és nem teszi rosszabb pedagógussá azt sem, aki nem vállalta ezt.
Az erkölcsi bátorság természetesen a pedagógusi hivatás egyik alapköve. Példát mutatunk gyermekeinknek, ugyanakkor az élet erkölcsi dilemmái ritkán egyszerűek. Ezért lehet valaki kiváló pedagógus úgy, hogy részt vett a polgári engedetlenségben, és lehet kiváló pedagógus úgy is, hogy nem vett részt benne. Ahogyan lehet valaki rossz pedagógus is mindkét esetben. A kettő nem ugyanaz a kategória.
Melyikünk lát bele a pedagógusok döntéseibe? Egy egyedülálló anya, aki félti az állását, vagy egy beteg családtagot ápoló pedagógus gyáva? Nem hinném.
Éppen ezért tartom fontosnak a rehabilitáció kérdését is. A politikai megtorlást orvosolni kell. De nem gondolom, hogy automatikus rehabilitációkra volna szükség. Minden egyes esetet külön-külön kell megvizsgálni. Jogi, pedagógiai és munkáltatói szempontból egyaránt. Mert a méltányosság ezt követeli meg. Ugyanezt a mércét alkalmazom az új oktatásirányításra is. Nem a döntéseket kérem számon, hanem az odáig vezető utat. A bizalom ugyanis nem helyettesíti az átláthatóságot. Éppen ellenkezőleg: a bizalom abból születik, hogy látjuk, hogyan születnek meg a döntések.
Az Orbán-rendszer kedvenc megoldása az volt, hogy amit nem akart megoldani, azt ráhagyta a civilekre. Úgy tűnik, az új kormány azt találta fel, hogy amit meg akar oldani, azt is ráhagyja a civilekre.
A különbség persze nem kicsi. Az egyik kivonult a felelősség alól, a másik együtt akar működni. De a kérdés ugyanaz marad: átadható-e egyáltalán egy állami döntés erkölcsi felelőssége egy civil szervezetnek?
…az ítélkezésben
A Csapodi-ügy azért nyugtalanított, mert ismét azt éreztem, hogy valaki eldöntötte helyettem, mi a helyes erkölcsi álláspont. Csapodi Zoltánt, a Trefort igazgatóját méltatlannak nyilvánították. Nem azt állították róla, hogy tévedett. Nem azt, hogy rossz döntést hozott. Hanem azt, hogy méltatlan. Ez azonban már nem vita. Ez ítélet. Lehet vele egyet nem érteni, lehet vitatni a döntéseit és a meggyőződését. De senkinek sincs joga méltányos eljárás nélkül erkölcsi ítéletet mondani egy másik ember fölött. Az ítélet megelőzte az eljárást. Ami pedig talán ennél is fontosabb: a szabadság nemcsak azt jelenti, hogy szabad polgári engedetlenkedni. Azt is jelenti, hogy szabad nemet mondani rá. Az erkölcsi különbség ugyanis nem erkölcsi fölény. Ha egy civil szervezet nyilvánosan kimondja valakiről, hogy méltatlan, anélkül hogy méltányos eljárást biztosítana számára, miben különbözik ez attól a logikától, amelyet Nyugaton egyre többen az eltörlés kultúrájaként bírálnak?
És itt szeretnék még valamit kimondani. A Tanítanék Mozgalom fontos szerepet játszott az elmúlt évek pedagógusmozgalmaiban. Tisztelem mindazokat, akik vállalták a polgári engedetlenség következményeit. De a Tanítanék a pedagógustársadalomnak csak egy egészen kis részét képviselte és képviseli ma is. Ahogyan egyetlen másik szervezet sem beszélhet annak egészének nevében. Éppen ezért nyugtalanít, amikor a rehabilitáció állami feladatának kiszervezését látom. Ugyanezért nyugtalanít a Polgári Ellenállás Napjának meghirdetése is. Fontosnak tartom a tiltakozás kultúráját, de nem lehet néhány pedagógust erkölcsi piedesztálra emelni, miközben mindenki mást hallgatólagosan a kevésbé tisztességesek közé sorolunk. A méltányosság forradalma ugyanis nem hősöket keres. Embereket keres. És talán ez az a pont, ahol a legtöbbet tanultam az elmúlt tíz évben.
…az oktatáspolitikában
Idén kormányt váltottunk. Oktatáspolitikát még nem. Nem azért írom ezt, mert ne örülnék számos változásnak. Nem azért, mert ne gondolnám azt, hogy szükség volt a váltásra. És nem azért, mert ne hinnék a jó szándékban. Éppen ellenkezőleg. Pont azért vagyok ma zaklatottabb, mert reméltem valamit. Vártam a stratégiát, a pilotokat. Vártam a szakmai vitákat, az alázatot, a kételyt és a méltányos eljárásokat, de egyre inkább azt érzem, hogy helyettük hangulatjavító intézkedések, restauráció és kategorikus kijelentések érkeznek. Pedig nem ezért váltottunk kormányt.
A méltányosság forradalma ugyanis nem azt jelenti, hogy végre nekünk van igazunk. Inkább azt, hogy lemondunk az ítélkezés kényelméről, és képesek vagyunk azt mondani: nem tudom.
Nézzük meg! Beszéljünk róla! Vizsgáljuk meg! Hallgassuk meg egymást! Nem jó emberekre van szükségünk, hanem méltányos eljárásokra, mert a méltányosság nem a jó emberek jutalmazásáról szól, hanem a méltányos eljárásokhoz való jogról. Mindegy, hogy államról, minisztériumról vagy civil szervezetről beszélünk. Ez a követelmény mindenkire vonatkozik.
…a döntésekben
Az elmúlt hetek eseményei csak tovább erősítették bennem ezt az érzést. Új vezetőt neveztek ki a Klebelsberg Központ élére. Befejeződött az intézmény átvilágítása. Lannert Judit adatalapú oktatásirányításról, szolgáltató fenntartóról, szemléletváltásról beszél. Hallunk a tankerületi rendszer átalakításáról, az öt évre szóló vezetői megbízásokról, új működési elvekről. És én szeretnék örülni ezeknek a híreknek. Komolyan. Hosszú ideje és folyamatosan arról írok, hogy Magyarország oktatásának szemléletváltásra van szüksége. Csakhogy az nem attól lesz hiteles, hogy kimondjuk. Attól lesz hiteles, ahogyan megszületik.
Gyakran hallani a varázslatos kifejezést, de mit jelent pontosan az, hogy adatalapú oktatásirányítás? Bevallom, nem tudom. És jogom van nem tudni. Ám azt joggal várhatom el, hogy akik erre a fogalomra építik az oktatáspolitikájukat, megmutassák, mit értenek alatta. Befejeződött a Klebelsberg Központ átvilágítása.
Rendben. De miért nem publikálták a jelentést? Milyen szakmai viták előzték meg a következtetéseket? Lehet, hogy minden döntés mögött alapos elemzés áll. Őszintén remélem, hogy így van.
Ám az átvilágításból egyelőre csak a következtetéseket ismerjük. Arról azonban továbbra sem tudunk semmit, hogy ezek a következtetések milyen adatokra, elemzésekre vagy szakmai vitákra épülnek. Az átvilágítás részleteit talán nem a minisztérium teszi majd közzé, hanem egy magánszemély közérdekű adatigénylése nyomán ismerhetjük meg. Ennél elegánsabb nyitányt reméltem volna egy olyan oktatásirányítástól, amely éppen az adatalapúságot tűzte a zászlajára. Ugye ez nem csupán egy politikai termék?
Sinka Edit kinevezésével kapcsolatban sem elsősorban a személye érdekel. Könnyen lehet, hogy ő a legalkalmasabb vezető erre a feladatra. Én ezt sem tudom. És jogom van nem tudni. De szeretném tudni, hogy milyen eljárásban született meg ez a döntés. Volt nyilvános pályázat? Milyen szakmai szempontok alapján választották ki? Milyen elképzeléseket mutatott be? Mi alapján döntöttek mellette?
Ugyanez igaz a tankerületi rendszer átalakítására is. Arról hallunk, hogy a tankerületi igazgatók megbízatása legfeljebb öt évre szól majd. Ez jogszabály-módosítást igényel. De hol zajlott erről a társadalmi egyeztetés? Hol vannak azok a szakmai anyagok, adatok, amelyek bemutatják, hogy ez miért lesz jobb a gyerekeknek? Mert végső soron mindig ide kell visszatérnünk.
Nem a fenntartóért működik az iskola.
Nem a minisztériumért.
Nem is a pedagógusokért.
Hanem a gyerekekért.
Lehet, hogy minden jó irányba tart. Én ezt kívánom. De a jó irány önmagában nem elég. A jó döntéseknek méltányos módon kell megszületniük.
Évek óta azt mondom, hogy hiszek a pilotprogramokban. Hiszek abban, hogy egy reformot előbb ki kell próbálni, meg kell mérni, ki kell javítani, és csak utána szabad országossá tenni. Hiszek a társadalmi egyeztetésben. Hiszek a szakmai vitákban.
Hiszek abban, hogy egy oktatási rendszer nem attól lesz erős, hogy a döntések gyorsan megszületnek, hanem attól, hogy a döntések előtt valódi párbeszéd zajlik.
Nem a döntések tartalma miatt vagyok nyugtalan, hanemanem azért, mert egyelőre ugyanúgy nem látom a döntések megszületésének kultúráját, mint korábban. A bizalom ugyanis nem helyettesíti az átláthatóságot.
Éppen ellenkezőleg. A bizalom abból születik, hogy látjuk, hogyan születnek meg a döntések.
…a kételyben
A kétely nem gyengeség. A kétely a jó döntések előfeltétele. Nem Magyarországon élek. Nincs jogom megmondani az otthon élőknek, hogyan alakítsák az országuk jövőjét. Arra azonban talán van jogom, hogy kérdéseket tegyek fel. Mert annak idején én is vállaltam ennek a kérdezésnek a következményeit. És arra is van jogom, hogy segítsek abban, amiben tudok.
Észak-európai tapasztalatokkal, pilotprogramok gondolatával, az alázat és a kétely fontosságával. Mert ma már nem hiszek az azonnali és végleges válaszokban. Hiszek a pilotokban. Hiszek a fokozatosságban. Hiszek a szakmai vitákban. És hiszek abban is, hogy a gyermek, a pedagógus és a szülő egyszerre fontos szereplője az oktatásnak, és hogy ez a személyközpontúság több, hatékonyabb, és nem utolsó sorban kifejezőbb, mint a gyermekközpontúság. Talán ezért hiányzik nekem leginkább a társadalmi párbeszéd.
Nem hiszem, hogy egy oktatási rendszer jövőjét néhány ember zárt ajtók mögött képes megtervezni. A jó reformok nem attól jók, hogy a végén helyesnek bizonyulnak, hanem attól, hogy megszületésük során végighallgatják azokat is, akik másképp gondolkodnak. A méltányosság szerintem nemcsak az embereknek jár. A döntéseknek is.
Tudom, hogy nincs jogom tudni minden kérdésre a választ.
Sőt, jogom van nem tudni minden kérdésre a választ.
Ugyanakkor másoknak is joguk van más válaszokat adni ugyanazokra a kérdésekre. Nem a döntések tartalma miatt vagyok nyugtalan, hanem azért, mert egyelőre ugyanúgy nem látom a döntések megszületésének kultúráját, mint korábban.
…az egymással való kommunikációban
Természetesen tudom, mi következik most. Jöhet az árulózás és/vagy hazaárulózás, a sértettség emlegetése, a nerrencezés, a libsizés, a külföldről okoskodózás (ízlés szerint), és minden más, amit az elmúlt tizenöt évben olyan tökélyre fejlesztettünk ebben az országban.
Véletlenül se hallgassák meg, amit mondtam!
Az sokkal nehezebb lenne.
Mert akkor esetleg kiderülne, hogy egész végig nem a Tanítanékról beszéltem. Nem Lannert Juditról. Nem a Fideszről. Nem is magamról. Hanem a méltányosságról. Arról, hogy képesek vagyunk-e végre olyan országot építeni, ahol nem hősöket és árulókat, hanem embereket látunk egymásban.
Kormányt már váltottunk. És hol marad a méltányosság forradalma?
