Mielőtt elvesszük az iskolában telefont a gyerektől, érdemes lenne megkérdezni: mit akarunk valójában megoldani? A kérdés ugyanis korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Vélemény.
Megjöttek a PISA 2025 eredményei. Megint elkezdhetjük keresni a hibát. A gyerekekben, a tanárokban, a tantervben, a szülőkben, a digitális eszközökben, a közösségi médiában, az iskolákban vagy éppen az oktatásirányításban. Aztán kereshetünk hozzá egy gyors megoldást is. Új szabályt, új tantervet, új mérési rendszert, új tiltást. Valamit, amitől úgy érezhetjük, hogy végre tettünk valamit. Vélemény.
Az oktatás átalakításának nem az intézményrendszerből, hanem abból kellene kiindulnia, hogy milyen társadalmat szeretnénk.
Mit kell tudnia valójában egy igazgatónak? Hogyan lehetne igazságosan dönteni a jelöltek közül? Arról nem is beszélve, hogy a pillanatnyi népszerűség és a politikai lobbik helyett professzionális, adatalapú és több lépcsős vezetői rendszerre van szükség a magyar oktatásban. Vélemény.
2016-ban egy dolgot biztosan megtanultam: nincs jogom hallgatni. Az elmúlt tíz évben pedig azt is, hogy nincs jogom minden kérdésre tudni a választ. Sőt, jogom van nem tudni minden kérdésre a választ. Vélemény.
A korai szelekció helyett ideje volna a fejlődéslélektani szakaszokhoz igazítani az iskolarendszert.
A magyar közélet egyik visszatérő problémája, hogy a vitákban hajlamosak vagyunk a másik oldalt nem egyszerűen ellenfélnek, hanem ellenségnek tekinteni. Ez a gondolkodásmód lassan átitatja az oktatásról, a közéletről és a közintézményekről szóló beszélgetéseket is. Pedig a demokrácia lényege éppen az, hogy az egyet nem értés nem zárja ki az együttműködést. A magyar társadalom polgárosodása történelmi léptékben még mindig folyamatban van. A szabadság, az autonómia és a felelősség viszonya sokszor nem stabil kulturális tapasztalat, hanem tanulási folyamat. Ez az oktatásban különösen jól látszik.
Milyen fenntartói rendszer képes biztosítani a magyar közoktatás fejlődését a következő húsz-harminc évben? Miért lenne érdemes újragondolni a tankerületi tanács intézményét és ebben hogyan vehetnének részt az önkormányzatok?
A Teleki Blanka Gimnázium egykori igazgatója, a Tanítanék Mozgalom vezéralakja még a 2016-os diáktüntetések idején vált ismertté. Később otthagyta az oktatást, jelenleg Dániában él. Most pedig nyílt levelet írt Lannert Judit oktatási miniszternek, amit teljes egészében közlünk.
„A magyar tanárok kevesebbet dolgoznak, mint a németek.” „Kevesebb gyerek jut egy pedagógusra, mint Nyugat-Európában.” „A minőségbiztosítás a szakmai színvonalat szolgálja.” Az elmúlt másfél évtizedben a magyar oktatáspolitikát kísérő kormányzati kommunikáció visszatérően ilyen állításokra épült. A mondatok mögött valóban vannak statisztikák, összehasonlítások és mérhető mutatók. A probléma inkább az, hogy ezek önmagukban nagyon keveset mondanak el arról, hogyan működik valójában egy iskola, és milyen terhek nehezednek ma a pedagógusokra. Pukli István írása.
Miközben a skandináv országokban a tankönyv már nem egy papíralapú tárgy, hanem egy mesterséges intelligenciával támogatott, dinamikus EdTech-platform, addig Magyarországon még mindig 1998 logikája szerint vitatkozunk az oktatásról. A hazai tankönyvpiac 2010-es évekbeli államosítása és centralizációja nemcsak a választás szabadságát vette el a pedagógusoktól, hanem hosszú távon a hazai oktatási innovációt is gúzsba kötötte. Pukli István írása.
