Pukli István: „Nem igazgatókat kell választanunk, vezetőket kell építenünk”

Az igazgatóválasztás kérdéséhez nehéz visszatérnem. Nem azért, mert ne lenne róla véleményem, éppen ellenkezőleg, talán túl sok is van 2012 óta. Ráadásul közel tíz évvel ezelőtt már írtam arról, milyennek gondolom az intézményvezetők kiválasztását. Azóta sok minden történt velem, az oktatási rendszerrel és az országgal is. Ezért most nem egyszerűen megismételni szeretném, amit 2017-ben gondoltam. Inkább megpróbálom újragondolni.

Pukli István: És hol marad a méltányosság forradalma?

2016-ban egy dolgot biztosan megtanultam: nincs jogom hallgatni. Az elmúlt tíz évben pedig azt is, hogy nincs jogom minden kérdésre tudni a választ. Sőt, jogom van nem tudni minden kérdésre a választ. Vélemény.

Akkor azt írtam, hogy az igazgatóválasztás rendszere hiteltelen. Ma sem gondolom másképpen, de ma már azt is látom, hogy önmagában egy jobb pályázati rendszer nem oldja meg a problémát. Nem az igazgatói pályázatokat kellene jobbá tennünk, hanem professzionális iskolai vezetői rendszert kellene létrehoznunk.

A kettő nagyon nem ugyanaz.

2017-ben abból indultam ki, hogy egy igazgatói pozíció óriási felelősséggel jár. Ezért azt javasoltam, hogy aki vezető szeretne lenni, ne egy rövid vezetőképző szakirányú továbbképzés után válhasson intézményvezetővé, hanem államilag finanszírozott, valódi egyetemi vezetőképzésben szerezzen diplomát. Ezt követően vezetői asszisztensként töltsön el egy tanévet egy működő iskola igazgatója mellett, és csak ezután kerülhessen a leendő vezetők közé. Ezt ma is jó iránynak tartom, sőt, ma még tovább mennék. Az igazgatói alkalmasságnak nem egy konkrét iskola pályázatán kellene először kiderülnie.

Aki vezető szeretne lenni, annak előbb vezetővé kell válnia.

Ehhez komoly képzésre, gyakorlati tapasztalatra, mentorálásra és alkalmassági értékelésre van szükség. És nemcsak pedagógiai vezetőnek kell felkészülnie. Ha valóban vissza akarjuk adni az iskoláknak az autonómiájukat, akkor az igazgatónak az államigazgatási feladatok ellátására is felkészültnek kell lennie.

Tudnia kell gazdálkodni, jogszabályokat értelmezni és alkalmazni, munkáltatói döntéseket hozni, felelősséget vállalni az intézmény működéséért, és eligazodni abban az államigazgatási környezetben, amelyben egy autonóm iskola működik.

Meg kell tanulnia nemcsak az iskola működésének jogi és gazdasági oldalát, hanem a szervezetfejlesztést, a konfliktuskezelést, a humánerőforrás-gazdálkodást, a pedagógiai folyamatok értékelését és azt is, hogyan lehet egy intézményt változás közben vezetni.  Ha mindezt teljesítette, akkor bekerülhetne egy országos vagy regionális vezetői adatbázisba.

Nem feketelistára, nem is politikai listára, hanem olyan szakmai névjegyzékbe, amelyben azok szerepelnek, akik bizonyítottan rendelkeznek az intézményvezetéshez szükséges kompetenciákkal.

Ez az adatbázis nem kinevezési lista lenne, hanem egy szakmai vezetői utánpótlásrendszer. Ha egy iskola igazgatói pozíciója megüresedik, akkor nem az lenne az első kérdés, hogy ki tudta a legszebb pályázatot írni, ki mögött áll a legerősebb helyi lobbi, vagy ki az, akit mindenki ismer és szeret. Hanem az, hogy a bizonyítottan alkalmas vezetők közül ki illik leginkább az adott intézményhez. Ez fontos különbség, mert az alkalmasság és az illeszkedés nem ugyanaz.

Lehet valaki kiváló iskolaigazgató, aki egy adott intézményben nem lenne jó vezető. És lehet olyan vezető, akinek egy másik iskolában éppen az erősségeire van szükség.

Van azonban egy másik problémánk is, amiről kevesebbet beszélünk. A magyar iskolarendszerben mintha összekeveredne a szakmai előrejutás és a hierarchikus előrejutás. Mintha egy pedagógus szakmai pályájának csúcsa szükségszerűen az igazgatói szék lenne. Pedig szerintem éppen fordítva kellene gondolkodnunk.

A pedagógia csúcsa nem az igazgatóság. A pedagógia csúcsa az, ha valaki olyan magas szinten tud tanítani, hogy már azt is képes megtanítani másoknak, hogyan kell jól tanítani.

Egy kiváló pedagógusból ugyanis nem feltétlenül lesz kiváló igazgató. Ahogyan egy kiváló igazgatóból sem feltétlenül lesz kiváló pedagógusképző. Ezért különböző szakmai pályákat kellene létrehoznunk, és nem azt sugallni, hogy aki többre hivatott, annak előbb-utóbb vezetővé kell válnia.

Sőt, az igazgatói pozíció vonzereje önmagában is torzíthatja a kiválasztást. Ha a rendszer azokat jutalmazza, akik mindenáron láthatóvá akarnak válni, vagy akik vezetőként inkább saját pozíciójukat és intézményi hatalmukat akarják megerősíteni, akkor könnyen olyan emberek kerülhetnek az iskolák élére, akik nem az intézmény szakmai fejlődését, hanem a saját szerepük megerősítését tekintik elsődlegesnek.

Tisztelet a kivételnek, nem mindenki akar iskolát vezetni azért, mert jobb vezető lenne, mint pedagógus. Van, aki azért akar vezető lenni, mert vezetni akar. A kettő között pedig óriási különbség van.

Mindezek okán ma már nem gondolnám, hogy egyetlen igazgatói pályázatnak kellene eldöntenie, ki alkalmas vezetőnek. A vezetői alkalmasságot előbb kellene bizonyítani. Az igazgatói kiválasztásnak pedig azt kellene eldöntenie, hogy az alkalmas vezetők közül ki a legjobb az adott iskolának. Ezt nem pusztán elméletből mondom.

Igazgatói paradoxon

2012-ben, amikor a Teleki Blanka Gimnázium igazgatójává választottak, még önkormányzati fenntartásban működött az iskola. Az önkormányzat akkor fideszes vezetésű volt. Én pedig teljesen ismeretlenül érkeztem a Telekibe. A nevelőtestület tagjai korábban egész életükben nem találkoztak velem, legfeljebb a bemutatkozásom alkalmával. Az én pályázatomat a nevelőtestület mintegy 40 százaléka támogatta.

Azt mondták rólam, hogy nincs vezetői tapasztalatom. Ez részben igaz volt: igazgató még nem voltam. Munkaközösség-vezetőként azonban már volt vezetői tapasztalatom. Az igazi paradoxon azonban az, hogy igazgatói gyakorlatot csak az szerezhetett, aki már igazgató volt.

Mindenki először úgy lesz igazgató, hogy előtte még nem volt igazgató. Hogyan lehet tehát egy pályázótól igazgatói gyakorlatot elvárni, ha az igazgatói gyakorlat megszerzésének egyetlen módja az, hogy már igazgatóvá nevezték ki?

Ez természetesen nem elsöprő támogatottság, nem is akarom annak beállítani. De az azóta időről időre visszatérő állítás, hogy „engem senki nem akart igazgatónak”, egyszerűen nem igaz. A két pályázatról ráadásul külön-külön szavaztak, így abból, hogy a másik pályázó milyen támogatottságot kapott, nem következik automatikusan az enyém.

Az indulásom kifejezetten nehéz volt. A szülők részéről személyeskedő támadások értek, mondatokat ragadtak ki a pályázatomból és értelmeztek át, és volt olyan időszak, amikor a diákokat is igyekeztek ellenem hangolni.

A fekete ruhától a fehér virágokig

Az akkori Index Fekete ruhában lázadnak a telekis diákok címmel közölt írást az iskola helyzetéről. Engem az újságíró nem keresett meg. Nem kérdezett meg arról, igazak-e a rólam állítottak, és nem adott lehetőséget arra, hogy a cikkben megjelenő állításokra reagáljak.

A most olvasható cikk már javított változat, én magam kerestem fel az újságírót, és kértem a kiugró valótlanságok javítását. Az eredeti szöveget ma is őrzöm. A cikkben még a nevemet is rosszul írták: Pukli Gyulaként szerepeltem. A beszámoló több pontján név nélkül nyilatkozó diákra, illetve szülőre hivatkozott.

Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: hol van már az az újságírói etika, amely szerint a megtámadott embernek legalább lehetőséget kell adni arra, hogy megvédje magát?

Nem szeretném tíz év távlatából újra lejátszani ezt a konfliktust. De azt fontosnak tartom kimondani, hogy egy akkor kialakult történet azóta önálló életre kelt, és ma is visszaköszön olyan kommentekben, amelyek szerint engem annak idején „senki nem akart” a Teleki élén.

A valóság ennél jóval összetettebb volt. Volt olyan időszak, amikor a nevelőtestületben szinte teljesen egyedül maradtam. Volt olyan pillanat, amikor egyetlen ember állt mellettem. És mégis: néhány évvel később egészen más helyzetben voltam. A fekete ruhás tiltakozást később fehér virágos megmozdulás követte, és a velem szembeni viszony is egészen más lett. Nem azért említem ezt, hogy utólag bizonygassam: mindenki megszeretett, mert nem is ez történt, hanem mert egy iskola közösségének véleménye változhat.

Közben az iskola is változott. Az intézmény nem volt könnyű helyzetben, amikor átvettem a vezetését, de az öt év alatt sikerült előrelépnünk. A vezetői munka eredményét pedig nem az mutatta meg, hogy hányan tapsoltak a kinevezésem napján, hanem az, hogy mi történt az iskolával az alatt az öt év alatt.

A vezetői teljesítmény folyamat, a róla alkotott első benyomás viszont pillanatfelvétel.

A pillanatnyi népszerűséget nem lehet összekeverni a szakmai alkalmassággal

A véleményező közösségek véleménye fontos. Nagyon fontos. De a vélemény nem azonos a szakmai alkalmassággal. A népszerűség nem azonos a vezetői teljesítménnyel. Éppen ezért ma már nem azt kérdezném egy igazgatói pályázatnál, hogy „akarják-e őt?”, hanem azt, hogy

alkalmas-e rá, és mit tud felmutatni abból, amit egy iskola vezetőjétől várunk?

A 2012-es történetem számomra nem elsősorban személyes sérelem. Inkább egy fontos tanulság: egy vezető kiválasztásakor nem szabad összekeverni a pillanatnyi népszerűséget a szakmai alkalmassággal. Ma már azt is tudom, hogy az alkalmasságot nem akkor kellene először megpróbálnunk felismerni, amikor megüresedik egy igazgatói szék.

Ez már valóban adatalapúság?

 Már 2017-ben is azon gondolkodtam, hogyan lehetne az igazgatói teljesítményt objektív adatokkal mérni. Akkor még elsősorban a hozzáadott értékben láttam ennek kulcsát. Ma is hiszek az adatok fontosságában, de az előző írásomban éppen azt kérdeztem:

mit jelent valójában az adatalapú oktatásirányítás, ha nem tudjuk, milyen adatokra épül, hogyan gyűjtik azokat, és hogyan születnek belőlük döntések?

Az igazgatók értékelésekor azonban szerintem meg lehet mutatni, milyen lenne a valóban adatalapú megközelítés.

Nem egyetlen mutatót kellene keresni, hanem az iskola működését több szempontból vizsgálni. A tanulói eredményesség, a hozzáadott érték, a lemorzsolódás, a hiányzások, a továbbtanulási adatok, a pedagógusok megtartása, az intézményi klíma, a szakmai együttműködés és az előre meghatározott fejlesztési célok teljesülése mind fontos információ lehet.

Ide sorolnám a dán oktatásban trivselnek nevezett szempontot is: azt, hogy hogyan érzik magukat a tanulók és a munkatársak az intézményben. Magyarul talán az iskolai közérzet vagy intézményi jóllét áll hozzá a legközelebb. Nem azért fontos, mert az iskola feladata pusztán az, hogy mindenki jól érezze magát, hanem mert a biztonságos, együttműködő és motiváló intézményi környezet a tanulás és a pedagógiai munka egyik fontos feltétele.

De még ez sem elég. Az igazgatónak nem azt kell bizonyítania, hogy az iskola minden mutatója minden évben javult. Egy nehéz helyzetű iskola esetében már az is komoly vezetői teljesítmény lehet, ha egy kedvezőtlen folyamatot sikerül megállítani. Azt kell tudnia bizonyítani, hogy ismeri az iskola helyzetét, azonosította a problémákat, meghatározta a fejlesztési célokat, és a rendelkezésére álló eszközökkel megtette mindazt, ami tőle elvárható volt.

Ez számomra ma már fontosabb mérce, mint egyetlen statisztikai szám. Ez már valóban adatalapúság lenne: nem egy előre eldöntött döntéshez keresni adatokat, hanem az adatokból kiindulva megpróbálni megérteni, mi történik egy iskolában, és ennek alapján megítélni az igazgató munkáját.

Az így összegyűjtött adatoknak pedig nem egy fiókban kellene landolniuk. Egy országos vagy regionális vezetői adatbázisban lehetne nyomon követni azokat a szakmai eredményeket és tapasztalatokat, amelyek alapján egy-egy vezető alkalmassága megítélhető. Nem személyes adatok tömegére gondolok, hanem egy szakmai vezetői profilra: milyen intézményben dolgozott, milyen fejlesztéseket valósított meg, milyen eredményeket ért el, milyen vezetői képzéseken vett részt, és milyen értékelések támasztják alá a munkáját.

Így az igazgatói pályázat előtt már nem a nulláról indulnánk. Lenne egy szakmailag ellenőrzött vezetői kör, amelyből az adott iskola számára legalkalmasabb vezetőt lehetne kiválasztani. Mert az adat nem ítélet. Az adat a döntés alapja, ha az nem csupán politikai termék, hanem iránytű.

Méltányosság a döntésekben?

Már 2017-ben is úgy gondoltam, hogy az igazgatóválasztás nem maradhat pusztán az intézmény és a fenntartó közötti döntéssé, ezért a tankerületi tanácsok reformját javasoltam. Erről korábban részletesen írtam, most csak annyit tennék hozzá: ma is szükségét látom egy olyan szakmai fórumnak, amely nem kinevez, hanem értékel, kontrollál és segíti a vezetői utánpótlást. A részleteket nem ismétlem meg. A lényeg számomra ma is ugyanaz: az igazgatóválasztásnak nem politikai vagy népszerűségi kérdésnek, hanem szakmai döntésnek kell lennie.

Vezetőképzés. Gyakorlati vezetői tapasztalat. Minősített vezetői adatbázis. Szakmai tankerületi tanács. Intézményi adatokon alapuló értékelés. Együtt már valódi vezetői rendszert alkothatnak.

Mindez azonban csak akkor működik, ha előre tudjuk, mit várunk egy igazgatótól. Nem akkor kellene kitalálni az értékelési szempontokat, amikor már meg akarjuk hosszabbítani vagy meg akarjuk szüntetni a megbízását. A vezetőnek már a kinevezésekor tudnia kell, milyen eredményekért és milyen folyamatokért lesz felelős.

Méltányosság tíz év után?

Itt jutok el ahhoz a ponthoz, amelyben tíz évvel ezelőtti önmagammal ma is egyetértek: tíz év egy iskola élén elég hosszú idő. Két ötéves ciklus elegendő idő arra, hogy egy vezető bizonyítson, és elegendő idő arra is, hogy egy intézmény új vezetőt kapjon. A tízéves határ nem büntetés, hanem intézményi garancia. A vezetői ciklus lezárása pedig nem a vezető szakmai pályájának lezárása: a jól teljesítő igazgató továbbra is hasznosíthatja a tudását más intézményben, vezetők képzésében vagy mentorként.

A méltányosság pedig nem azt jelenti, hogy minden pályázó megkapja az igazgatói széket. Azt jelenti, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire, és a döntés szakmai szempontok alapján, átlátható módon születik. Nem azt akarom tudni, hogy ki az én emberem. Azt akarom tudni: ki a legjobb ennek az iskolának – és milyen adatok, milyen szakmai szempontok és milyen eljárás alapján jutottunk erre a következtetésre?

Nem igazgatókat kell választanunk, vezetőket kell építenünk.

Pukli István: Ne a gyereket igazítsuk az iskolarendszerhez

A korai szelekció helyett ideje volna a fejlődéslélektani szakaszokhoz igazítani az iskolarendszert.