Hogyan lehet elérni, hogy a diákok ne csak elolvassák a kötelezőket, hanem valóban kapcsolódjanak is a szövegekhez? Berta Beáta tanár és irodalomterapeuta szerint az olvasás szeretete leginkább iskolás korban alapozható meg.
A Szabad Vonalzón megjelent cikkében Berta Beáta úgy fogalmaz, hogy: „Jóval nagyobb az esélye annak, hogy valaki iskolás korában válik olvasóvá, mint hogy felnőttként fordul a könyvek felé." Ezért tartja fontosnak, hogy a tanítás ne csupán kötelező feladat legyen, hanem valódi élményforrás.
Berta két olyan gyakorlatot mutat be, amelyek szerinte képesek arra, hogy a szövegek világát közel hozzák a fiatalokhoz: az író-olvasó találkozókat és a rendhagyó irodalomórákat.
Író-olvasó találkozók: amikor életre kel a szöveg
Az ötlet egy Grecsó Krisztián-szöveg kapcsán született meg. Az egyik diák feltette a klasszikus kérdést: „mire gondolt a költő?” – mire a tanárnő azt felelte: akár meg is kérdezhetnénk tőle. Innen indult el az a többéves program, amelyet a helyi könyvtárral közösen szerveztek.
A személyes hang, egy-egy költő vagy író lelkesedése a szó, az írás és a könyvek iránt ‘átjön’, és hat a résztvevőkre
– írja Berta. A találkozókra mindig úgy készültek, hogy a diákok előbb elolvastak egy szöveget, majd tudták: hamarosan találkozhatnak az alkotóval is.
A szervezés azonban nem egyszerű: időpontot egyeztetni, forrást találni, a tanórarendbe illeszteni – ezek mind kihívások. „A tananyag sűrűsége miatt nem könnyű a szövegválasztás sem” – teszi hozzá. Mégis megérte: a diákok másképp, személyesebben közelítettek a művekhez.
Rendhagyó irodalomórák: az olvasó kerül a középpontba
Tanárként és irodalomterapeutaként Berta óráin az volt a kiindulópont, hogy mit talál magának az olvasó a szövegben. „Az volt a kiindulási pont, hogy az olvasó mihez tud kapcsolódni a szövegben, hol talál valami olyat, ami személyesen őt szólítja meg.”
Az egyik legutóbbi foglalkozás egy városi könyvtárban zajlott gimnazistákkal. A kérés annyi volt: „valami Márai vagy Jókai legyen”, mert erre lehetett pályázati támogatást szerezni. A létszám bizonytalanul indult, végül még a 30 fős limitet is túllépték – de a tanárnő ezt egyáltalán nem bánta. „Ha bármilyen motiváció behozza őket egy programra, ott megtörténhet a csoda.”
A 70–80 perces alkalom során három szöveget hozott: Márai A boldogságról című részletét, Simon Márton Arról, hogy mi jó című versét, valamint az Elefánt együttes Kösz című dalszövegét. A diákok körben ültek, felidézték, mikor adott utoljára jó érzést számukra egy szöveg, majd kiscsoportokban beszélgettek arról, mely gondolatok szólították meg őket a művekben.
A lényeg a közös alkotás volt: egyes csoportok Instagram-posztot képzeltek el, mások pedig kollaboratív verset írtak a saját boldog pillanataikból. „Az elvártnál jóval hosszabb szövegeket írtak” – emeli ki Berta. A felolvasások során volt nevetés, de egymás kibillentése soha, figyeltek egymás történeteire.
