eduline: Mi az, hogy összehasonlító politikatudomány?

Bozóki András: Olyan specializáció, amelyet azok a hallgatók vesznek fel, akik érdeklődnek a különböző országokban párhuzamosan zajló politikai folyamatok iránt. Van olyan kurzus, ahol például az EU-s országok politikai intézményrendszerét vizsgáljuk. Egy masik kurzusban az 1989-91-es rendszerváltozás után kialakuló demokráciák intézményrendszereivel foglalkozunk, Továbbá kutatunk olyan jelenségeket, hogy például mit jelentett és jelent még ma is a jobb- és baloldal Kelet-Közép Európában, merthogy sok szempontból mást, mint nyugaton.

eduline: A világnak ezen a felén mi jelent kihívást abban – mert biztosan van kihívás benne – hogy az ember ilyen dolgokat tanít egy egyetemen?

B.A: Van benne kihívás, igen. Leginkább az, hogy a különböző országok politikai rendszereit szigorúan semleges módon kell összehasonlítani. Ebben a témában még mindig vannak „lőporos hordók”, ezért be kell, hogy ivódjon a tanárok mentalitásába, hogy minden témát több féle szempontból kell megközelíteni. Csak, hogy egy igen plasztikus példát említsek: annak idején a délszláv válságról és polgárháborúról is úgy kellett beszélnem az egyik kurzuson, hogy a teremben egymás mellett ültk a szerb és a horvát diákok. Egyértelmű, hogy ezeket a dolgokat csak védhető tudományos ismeretekkel, és objektíven lehet tanítani. És még valami. Azért jó mindezekkel a CEU-n foglalkozni, mert itt az ember kiléphet a magyar politikai környezetből, és teljesen a nemzetközi tudományosságnak szentelheti magát. Számomra ezért ez az egyetem valódi oázis.

eduline: Tanított a legnevesebb külföldi egyetemeken is. Ott milyen tapasztalatokat szerzett?

B.A: Az én szakterületem azért igazán izgalmas, mert a tanítás során – főleg nemzetközi közegben, mint amilyen a CEU és a nagy külföldi egyetemek – számos eltérő hátterű, más országokból származó diákkal találkozom. Eltérő álláspontjuk van bizonyos kérdésekről, sokszor egész másképp értékelik a helyzeteket, amikkel foglalkozunk. Itthon azért főleg európai diákokkal dolgozom együtt, bár van számos ázsiai diákom is. Viszont 2009 őszén, amikor kint tanitottam New York-ban a Columbia Egyetemen, sok latin-amerikai diákkal is találkoztam, akik számos szempontból egészen más felfogást hoztak magukkal. Ez üdítő volt.  Egyébként is a CEU mellett a Columbián éreztem magam a legjobban. Óriási szellemi műhely, a politikatudomány szempontjából világviszonylatban benne van a legjobb háromban. 2004-ben például – amikor korabban ott tanitottam – a világ legjobbjának választott politikatudományi tanszéke épp a Columbia tanszéke volt. De voltam nemrégiben egy konferencián Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen, mint meghívott Kelet-közép európai szakértő. Itteni előadásomban a húsz évvel ezelőtti állapotokat és reményeket hasonlítottam össze a jelenlegi helyzettel. A mi rendszerváltozásunk kora egyébként még nem annyira népszerű a társadalomtudományban a világ túlsó felén – talán még „nem érett be”, es ezért nem tartják olyan jelentős eseménynek, mint mondjuk 1945-öt, vagy 1956-ot.

eduline: És hogyan aránylik mindehhez – a megélt tapasztalataihoz - a hazai felsőoktatás? Egyre gyakrabban hangoztatják a hozzáértők, hogy beavatkozásra lenne szükség, mert értéktelenedik a magyar diploma.

B.A: Amennyire én látom, a bolognai rendszer bevezetése óta még jobban kinyílt a felsőoktatás. Ez egyrészt jó dolog, és üdvözlendő, mert összhangban van a demokráciával. A régi rendszerben kizárólag elitképzés volt, ezt mindenképp meg kellett változtatni. Ami viszont nem jó, hogy ma már tripla méretű évfolyamok vannak ráeresztve a változatlan létszámú tanári karokra, anélkül, hogy ehhez ki lenne építve a megfelelő infrastruktúra. Eltömegesedett a felsőoktatás – főleg BA szinten – ez abból is látszik, hogy a legtöbb egyetemen áttértek az írásbeli dolgozatokra, az oktatóknak gyakorlatilag nem jut idejük az egyes diákra. Persze a nívós oktatás mindig pénzkérdés is, nálunk sok az intézmény és kevés a pénz. Ezeknek a problémáknak az orvoslására valami olyasmi megoldást tudnék elképzelni, mint amit Németországban is csinálnak. Ott bizonyos időközönként kijelölnek úgynevezett minőségi egyetemeket – ezekbe több pénzt is pumpálnak, illetve tanítás szempontjából is magas presztízsűnek számítanak. Magyarországon is lehetne hasonló koncepcióval próbálkozni, kijelölni mondjuk öt egyetemet, kettőt Budapesten és – a vízfejűséget elkerülendő – hármat vidéken. Ezekbe az intézményekbe több pénz áramlana a központi költségvetésből, ezáltal lehetne emelni a tanítás nívóját is.  

eduline: És milyen szerepet játszana mindebben a tandíj? Kérdés, hogy egyáltalán van-e rá szükség, és ha igen, milyen mértékben?

B.A: Ez is egy olyan kérdés, aminek két oldala van. Egyfelől, az valószínűleg helytálló érv, hogy ami ingyen van, azt az emberek általában hajlamosak  lebecsülni. Azok, akik a tandíj mellett érvelnek azt is mondják, hogy aki a felsőoktatásban szeretne tanulni, az igenis fektessen be a jövőjébe, hiszen később a megszerzett tudással jók lesznek az esélyei a munkaerőpiacon. Viszont itt sokan hajlamosak elfelejteni, hogy több képzett ember az egész társadalom számára is előnyös. E kettősség miatt én a szimbolikus mértékű tandíjjal egyetértenék, a magasat viszont nem helyeselném. És a szociálisan rászorult helyzetűek, valamint a legkiválóbb diákok tandíjmentességére is meg kell hagyni az esélyt.

Kanaki Anna

eduline