eduline: Egy korábbi interjúban azt mondta, Magyarországon rettenetesen félünk hibázni, félünk kockáztatni, miközben abból születnek nagy dolgok, ha valaki „megy, elbukik, újra megpróbálja, tanul”. Miért gondolja, hogy ennyire félünk a kudarctól?

Simó György: Ahhoz, hogy kudarcot valljunk, valamire vállalkozni kell. Magyarországon relatíve kevesen mernek kockáztatni, a klasszikus, piacgazdaságokra jellemző vállalkozói attitűd nem különösen erős. Azokban az országokban, ahol nagyobb a vállalkozói kedv, olyan az intézményrendszer, a társadalom megítélése, hogy egy-egy bukás után is újra neki lehet rugaszkodni. Csinálok egy vállalkozást, nem jön össze, tisztességesen lezárom, elkönyvelem a személyes és anyagi veszteségeket, és utána újra neki tudok futni, mert ez ennek a munkának a természete. Az amerikai befektetők - akiknek a többsége sikeres saját vállalkozásból jött - arra bátorítják a cégeiket, hogy próbálkozzanak, nézzék meg, hogy jó-e az irány, ha nem, gyorsan vonják le a következtetést, és induljanak másfelé. Ez a „csináld meg, mutasd meg, a visszajelzések alapján változtass vagy haladj előre” mentalitás nagyon más, mint az az államközpontú magatartás, amire mi vagyunk szocializálva. Pályázz és kapj pénzt, költsd el, aztán pályázz új pénzre. És maradj a biztos úton. Vekerdy Tamás általában az iskolában látja ennek az okait, a vállalkozók egy része az állami bürokráciá túljelenlétében. Én történésznek tanultam, úgyhogy én a történelmi tapasztalatokból is szeretem levezetni, miért van ez így.

eduline: Milyen történemi tapasztalatokból?

S. Gy.: Először hozok egy ellenpéldát. Az Egyesült Államokban élők, első vagy többgenerációs kivándoroltak hozzászoktak ahhoz, hogy a legtöbben, akik oda megérkeznek, sokszor a semmiből építkezve építenek fel valamit, egy nyers, személyes áldozatokon, kockázatokon keresztül vezető úton. Ilyen értelemben aki nem vállakozó, abban is nagy a vállalkozói szellem, erős a mobilitás, a rugalmasság, a kockázatvállalás. Erre épül az oktatásuk, ez árad a falakból és a történeteikből Az amerikaiság lényege az, hogy ezt a földet meghódítottuk, és világra szóló dolgokat alkottunk, és ha nem tudjuk, mi jön, majd kitalálunk valamit, amivel megint nyerünk.

Nálunk egészen mások a történelmi tapasztalatok. Mi gyerekkorunktól fogva vesztes háborúkról hallunk, nálunk az aranykorok tragikus véget érnek. Nem lelassulnak, nem a piac menetrendszerű válságával érnek véget, hanem tragikus történelmi eseményekkel, törésekkel. Ráadásul nagyon sok olyan történelmi élményünk van, hogy ami az ország egyik felének jó, az a másiknak rossz. Nekem felszabadulás volt 1945, neked a vég. Vagy fordítva. Egy másik jellegzetes, a családok legendáriumába beégett polgári tapasztalat, hogy 20-30-50 éven belül úgyis mindennek vége, elveszik-ellopják, amit szereztem, minek erőltessem. Mert igazán gazdag csak az lehet, aki érdemtelen, akire pedig ez mégsem igaz, attól úgyis elveszik a vagyonát. Ez ugyan nem ennyire fekete-fehér, de nagyon jellemző, vesztes attitűdű percepció.

eduline: Más oka is van annak, hogy nem merünk kockáztatni?

S. Gy.: Makróbb szinten is van egy érdekes dolog. Szerintem nálunk a tettekkel, intézményépítéssel foglalkozó sikeres vállalkozók mint hősök nincsenek eléggé elismerve. A mi nyilvánosságunk a humán értelmiségiek által dominált közélet: művészek, írók, Petőfik, Esterházy Péterek és a Wass Albertek, esetleg tragikus történelmi szereplők. Ők az iskolai oktatás főszereplői, őket emberként, a történetükkel együtt tanítják. A feltalálók, vállalkozók élettörténete sokkal kevésbé hangsúlyos, pedig sokaknak lehetne érvényesebb és inspirálóbb. Azok, akik elhatározzák, hogy a semmiből irtózatos munkával, kitartással felépítenek egy vállalkozást, kifejlesztenek egy terméket, időnként fel-feltűnnek ugyan a magyar médiumok egy részében, de alapvetően nem ők a mi hőseink. El is felejtettük azokat, akik az 1867 és 1914 közötti időszakban elképesztő kockázatvállalásokkal világszínvonalú gyárakat, vállalkozásokat hoztak létre Magyarországon, vagy a tudományban alkottak nagyot. Ebben ugyan a szocialista rezsim ellenérdekeltsége is szerepet játszott, de 1990 óta sem sietünk megépíteni a vállalkozók pantheonját.

eduline: A kísérletezés, kockázatvállalás az amerikai oktatást áthatja. Valami hasonlónak az itthoni oktatásban is szerepet kellene kapnia?

S.Gy.: Pedagógusként, vezetőként biztathatjuk arra az embereket, hogy kísérletezzenek, keressék a saját útjukat, ezektől a gyakorlatoktól egyre jobb lesz a teljesítményük. A kockázattal való együttélést kellene tanítanunk. Ami nem azt jelenti, hogy mindig kockáztatok, hanem sokszor csak azt, hogy veszélytelen helyzetben elmegyek a határig, hogy éles helyzetben ki tudjam számítani, mennyi a maximum kockázat, amit érdemes vállalni.

eduline: Befektetőként rengeteg tehetséges, de kezdő vállalkozóval dolgozik együtt. Szembesíti őket azzal, hogy egy vállalkozás akár kudarcba is fulladhat?

S. Gy.: Persze, nincs értelme hallgatni erről. A sikeres vállalkozó, akinek az üzletébe szívesen fektetünk pénzt, nem roppan össze, ha szembejön vele egy kihívás, hanem képes alkalmazkodni. Elkötelezett, vagyis tartja magát a kitűzött célhoz, ugyanakkor elég rugalmas ahhoz, hogy a visszajelzések alapján néha letérjen az útról, visszaforduljon és elölről kezdjen mindent, kockázatot vállaljon.

eduline: Bukás esetére is van tanácsa?

S.Gy.: A bukásról ne hazudjunk. A bukás, az bukás. A tapasztalatom az, hogy sok közegben ciki a bukásról beszélni. Egy csődbe ment vállalkozó nem azt mondja, hogy igen, kudarcot vallottam, nem szembenéz vele, hanem elkezdi becsomagolni, hogy az nem is bukás volt, hanem kifogott rajta az ármány. Sebként fogja fel, amit el kell takarni a világ elől. Én minden feltalálótól vagy vállalkozótól megkérdezem, hogy hol voltak az eddigi munkájában azok a pontok, amikor úgy érezték, hogy elrontottak valamit, hogy kevés volt az, amire képesek voltak. Az, aki még soha nem tapasztalta meg a bukást, valószínűleg felkészületlen lesz sok olyan helyzetben, amelybe belekerül majd a mostani vállalkozásával. Persze az sem jó, ha valaki évente belekezd egy új vállalkozásba, könnyen engedi el a céljait, mert valószínűleg rögzített magában egy rossz viselkedési formát, és valójában elfogadta, hogy a vállalkozásnak az alaptermészete a bukás. Ez hülyeség.

eduline: Az is nagy kérdés, hogy merjen-e valaki kockáztatni, és külföldön kezdje el építeni a vállalkozását.

S. Gy.: Valóban nagy dilemma az, hogy ebben az országban vagy máshol kezdjenek invesztálni a karrierjükbe. Az elmúlt öt évben sokan, akiben volt vállalkozó szellem, és vállalták a kockázatot, kimentek külföldre. De ma már legalább ekkora kihívás és kockázat itthon maradni - bár a siker és az elérhető jutalom ígérete sokkal kisebb itthon, mint külföldön. De ez nem dráma: nagyon sokan vannak, akiket a kihívás természete tesz vállalkozóvá, és nem a könnyű közelsége.