Kiderült, mikorra újulhat meg a NAT
Lannert Judit oktatási miniszter szerint érthetőbb, tanulhatóbb tananyagra van szükség, és az is cél, hogy jusson idő a gyakorlásra.
A gyerekek igazmondása nem mindig felel meg a felnőttek által elvárt logikai kereteknek és sokszor épp ez az oka annak, hogy nem veszik őket komolyan. Stáhly Katalin pszichológus és gyerekjogi szakértő WMN Life-on megjelent cikke rávilágít arra, minél súlyosabb dolgot állít egy gyerek, annál erősebb a felnőtt világ hárítása.
Továbbra is az elsősök között a legmagasabb az évismétlők aránya
A gyerekek nem kis felnőttek – máshogy érzékelik a világot, és másként is beszélnek róla. Az igazság számukra gyakran félelemmel, lojalitással, szégyennel vagy szótlansággal fonódik össze. A pszichológus hangsúlyozza, hogy nem a "gyermeki pontosságot”, hanem az érzelmi hátteret kellene figyelembe vennie a szülőknek. Hiszen az „igazság” egy traumát átélt gyerek számára sokszor töredékekből áll, és nem lineárisan kibontott történetekből.
A felnőttek gyakori hibája, hogy saját logikájukat kérik számon a gyereken.
Ha egy gyerek egy tanárral, edzővel vagy más felnőttel szemben tesz súlyos állítást, sokszor épp az intézményi érdekek válnak a hitetlenség fő mozgatóivá. Így a gyerek nemhogy támogatást nem kap, hanem gyakran újabb elutasítást él át.
Miért nem mondanak igazat a gyerekek?
Nem feltétlen hazugság, amit mondanak, inkább egyfajta védekezés. Félelem a következményektől, lojalitás, szégyen, szókincshiány – ezek mind gátjai lehetnek Stáhly Katalin szerint annak, hogy egy gyerek teljesen őszintén beszéljen. Ez különösen igaz a bántalmazást átélt, gyermekvédelmi rendszerben élő gyerekekre.
A megoldás pedig nem a vádaskodás, hanem a biztonság. A gyereknek térre, időre és empátiára van szüksége ahhoz, hogy elmondhassa az igazságát – úgy, ahogyan ő tudja. A felnőtt dolga nem az, hogy elsőre ítélkezzen, hanem hogy befogadó legyen. A cikk szerint a traumatudatos megközelítés nem kedvesség, hanem morális kötelesség – ami sokszor még ma is hiányzik a gyakorlatból.
A legfontosabb kérdés nem az, hogy „igaz-e, amit a gyerek mond?”, hanem az, hogy „mit kezdünk vele, ha beszélni mer?”
