A nyelvi képzéseket (vagyis a nyelvoktatást) először 2001-ben szabályozták törvényi szinten, ettől kezdve számtalan kritériumnak kellett megfelelnie mindenkinek, aki nyelviskolát szeretett volna üzemeltetni. 2004-től pedig a nyelviskolákat is bevonták az akkreditációs törvény hatálya alá, így onnantól minden nyelviskolának minden egyes oktatott nyelvvel és minden külön szakiránnyal (például jogi, gazdasági szaknyelvek) külön kell az akkreditációs bizottság elé járulnia, és megszereznie a létfontosságú papírt. De miért is fontos az állami elfogadtatás? Azért, mert hiányában oktatni lehet ugyan, de senki sem fogja az adott nyelviskolát választani.

Akkreditációhoz kötött ugyanis az áfamentesség, ami a magánszemélyeknek nagyon fontos, mivel ők nem tudják elszámolni a tanfolyam árát. Ráadásul céges kurzusok sincsenek, mert a szakképzési hozzájárulás visszaigénylése is csak akkreditáció birtokában lehetséges, márpedig a cégek csak olyan kurzusra járatják alkalmazottaikat nyelvet tanulni, amelyiknek jóváírhatják a költségeit. Így aki meg akar maradni a piacon, akkreditál.

Papírgyártás?

„Komolytalannak bizonyult az a jogszabály , amely egy nyelviskola akkreditációját olyan papírízű intézkedésekhez kötötte, amelyeknek lehetetlen volt ténylegesen megfelelni. A jogszabály éveken át előírta például, hogy minden iskolának egy öttagú szakmai tanácsadó testületet kell működtetnie, melynek tagjai elismert szaktekintélyek, munkájukért azonban nem fogadhatnak el ellentételezést. Ez nem túl életszerű, és nem is működött jól a valóságban”- avat be minket a bürokratikus folyamatokba Sipos Júlia, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének (NYESZE) főtitkára.

A Nyesze szerint egyébként is túl bonyolultak és betarthatatlanok a szabályok. Ezenkívül az akkreditáció gyakorlatilag tisztán papíralapú, tehát a bizottság csak arra kíváncsi, milyen dokumentumokat, képzési terveket nyújtanak be az iskolák. „Egyáltalán nem nézik meg, mi folyik az órákon, pedig abból lehetne a legtöbbet leszűrni a képzések tényleges színvonalára vonatkozóan. Ezek a szabályozások az élettől teljesen távol állnak, gyakorlati tapasztalatok nélkül az egész leginkább papírgyártás” – véli a Nyesze vezetője.

Vihar egy pohár vízben

Idén tavasszal a felnõttképzést folytató intézmények és a felnõttképzési programok akkreditációjáról szóló rendelet módosításásába utólag bekerült egy mondat. E szerint „az akkreditált képzési programot alkotó modulok önállóan nem képeznek akkreditált programot”. „Ez a mondat mindössze annyit jelent,hogy ha valaki nem a teljes programot valósítja meg, hanem annak például csak egy modulját, akkor az nem minősül akkreditáltnak, azaz nem élvezi azokat az előnyöket, amikkel az akkreditáció jár. Például nem lehet rá szakképzési hozzájárulást elszámolni, nem áfamentes, nem lehet vele pályázni. Tehát csak azt nem lehet vele csinálni, amiért egy képző akkreditáltatja a programjait” – mondja Sipos Júlia.

A modulrendszerre épülő oktatás azért lett kitalálva, hogy könnyebb legyen az átjárás egyes képzések között. „Például ha valaki tanult már gazdasági ismereteket valahol, akkor azt ne kelljen megismételnie egy másik képzés során. A nyelviskolák esetében a modulrendszer némileg mást jelent: itt leginkább egy vertikális építkezés van, az alaptól a felsőfokig, és a szintek számítanak moduloknak. Létezik persze szakmai nyelvi modul is, de általánosságban a szinteket értjük alatta, ezek pedig egymásra épülnek. A nyelviskolák azért ijedtek meg a rendelet szövegezésétől, mert nem mindegy, hogy egy általános nyelvi tanfolyam négy szintjét kell mondjuk egyenként 90 ezer forintért akkreditáltatni, vagy elég egyben az egészet” – magyarázza a szakmai riadalom okait Sárvári Judit, a BME Idegennyelvi Központ igazgatója. Mindenesetre a nyelvoktatók nagy sajtóvisszhangot kapott felháborodása nyomán a rendelet alkotói rekordsebességgel visszakoztak: a Magyar Közlöny következő számában a kitételt már törölték is a szövegből.

A nyelviskolák úgy érzik, rengeteg felesleges adminisztratív teher van rajtuk. „Minden egyes lezárt képzésről egy nagyjából húszoldalas jelentést kell leadnunk, ezeket a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet (NSZFI) kezeli. A rengeteg pluszmunkán túl a legnagyobb gond az, hogy a jelentést elektronikusan kell beküldeni, ám számos rubrika értelmezhetetlen, mert nincs is ilyen adatunk. Ilyen például a bizonyítvány sor, hiszen a tanfolyamainkon végzettek nem kapnak bizonyítványt. A hiányosan kitöltött jelentési íveket viszont nem fogadja be a rendszer” – magyarázza az egyik érintett. A jelentéseket egyébiránt öt évig kötelező őrizniük a nyelviskoláknak.

De léteznek további „finomságok”  is: a felnőttképzési (a nyelviskolákra is vonatkozó) törvény azt is szabályozza, hogy minden 240 órát meghaladó képzésbe be kell építeni két digitális írástudásra vonatkozó modult is, illetve hogy minden felnőttképzésben részt vevő személy adatait negyven évig meg kell őrizni. A fenti előírások egyébkénti indokoltságát a Nyeszénél nem vitatják, de úgy vélik, meg kellene oldani, hogy a nyelviskolákra ne vonatkozzon minden generális felnőttoktatási szabályozás.


Kanaki Anna

Az oktatás témaköréből további érdekességet tudhat meg az eduline szakmai támogatásával készült Oktatás Plusz 2010 című kiadványból, amelyet megvásárolhat az újságárusoknál, vagy megrendelhet a www.hvgplusz.hu weboldalon.