Egy televíziós interjúban nekiszegezték a kérdést Sir Ken Robinsonnak: mi keltette fel az érdeklődését az oktatás iránt? Ő zavart nevetés kíséretében rávágta: „az, hogy iskolába mentem”. Az 1950-ben, népes liverpooli munkáscsaládban született Robinsonnak nem indultak simán az iskolaévei. Édesapja amatőr ökölvívó és focista volt, és a rokonságban mindenki a helyi focicsapat, az Everton lelkes drukkerének számított. Ahogy sok liverpooli család, Robinsonék is arról álmodoztak, hogy egyik fiuk majd az Evertonban játszik. Négyéves koráig a kitartó és tehetségesen focizó Kent tartották erre a legesélyesebbnek, ám az ötvenes évek közepén tomboló gyermekbénulás-járvány keresztülhúzta ezeket a számításokat.

Hátrányból előny

Ahogy Az alkotó elem című könyvében Robinson leírja, egy nap szörnyű fejfájás tört rá, majd influenzaszerű tünetek ütköztek ki rajta; válságos állapotban a helyi kórház gyermekbénulásos betegek számára fenntartott elkülönítőjébe került. Ötévesen tolószékben távozott a kórházból, a jobb lába végleg megbénult.

A csapást hamarosan újabb követte: a családfenntartó egy üzemi balesetben nyakát törte, és mozgásképtelenné vált. Robinson utólag a gyermekbénulásnak és persze a szüleinek köszönte, hogy megtalálta az útját. Szülei ugyanis felismerték: a lehető legjobb képzést kell kapnia, hogy – akkoriban még nem jól beazonosítható – tehetsége kibontakozzon. Speciális iskolába járt megváltozott képességű gyerekekkel, de ez nem akadályozta a tanulásban, sőt. Bekerült a felsőoktatásba: a Liverpool Collegiate-ben végzett. Eredményeit a rátermett pedagógusoknak, és nem az oktatási rendszernek tulajdonította.

Később ezt választotta hivatásául: ahogy fogalmazott, „az oktatásban és környékén” dolgozik, megoldást keresve a jelenlegi közoktatási rendszert bénító problémákra. Azt szeretné elérni, hogy a diákok az adottságaiknak, egyedi képességeiknek megfelelő oktatásban részesüljenek. Ahogy könyvében fogalmaz: akkor lehet valaki maradéktalanul elégedett, boldog és sikeres – vagyis lesz úgymond alkotó elemében –, „ha azok a dolgok, amelyeket szívesen csinál, találkoznak azokkal, amelyekben jól megállja a helyét”. A legjobb eredmények eléréséhez viszont elengedhetetlen az oktatási intézmények hatékony működése.

Robinson szerint alapvető probléma, hogy sokan úgy választanak iskolát és szereznek bizonyítványt, hogy valójában nincsenek tudatában annak, mit szeretnének, mivel foglalkoznának szívesen, és miben jók igazán. Az oktatási intézmények legtöbbje pedig nem segít az útkeresésben. Sőt, ahogy Robinson cinikusan fogalmaz: a közoktatás egyetemi professzorokat nevel, holott egyáltalán nem kellene mindenkinek felsőoktatási intézményben tanulnia, mert a diplomások vég nélküli „termelése” a diplomák elértéktelenedéséhez vezet. Míg a hetvenes években volt értéke a felsőfokú végzettséget igazoló papírnak, manapság bárki megszerezheti.

Sir Ken Robinson feleségével és előadásaiban gyakran emlegetett két gyermekével – Kate-tel és James-szel – időközben Los Angelesbe költözött. Ott testközelből megtapasztalta, hogy az amerikai közoktatás – kulturális és történelmi okok miatt – ugyanolyan súlyos gondokkal küzd, mint a brit, amelyen előadásaiban rendszeresen élcelődik.

„Ugyanaz a méret mindenkire passzol”

Robinson szerint az amerikai közoktatás túl nagy jelentőséget tulajdonít bizonyos elméleti készségeknek, képességeknek, és az is hibája, hogy hierarchikusan rangsorolja a tantárgyakat: a matematika és a természettudományok az első helyen állnak, a művészeti tárgyak pedig utolsók a sorban. Azt is felrója, hogy a közoktatás uniformizált, a diákoknak szabványteszteket kell kitölteniük. Évekig ezekre készülnek, azután mindenkit egyforma szempontok szerint értékelnek, az egyéni képességeket figyelmen kívül hagyva. Vagyis a rendszer azt jutalmazza, ha valaki adott kérdésre „az egyetlen helyes választ” tudja, ez pedig véleménye szerint óriási hiba.

Könyveiben – a már említett Az alkotó elemben és Az alkotó térben – Robinson híres és tehetséges emberek életútjának bemutatásával érzékelteti az oktatási rendszer visszásságait. A legendás beatle, Paul McCartney például Robinsonnal egy időben járt főiskolára, csak a város másik végébe, a Liverpool Institute-ba (ma Liverpool Institute For Performing Arts). McCartney a saját bevallása szerint unatkozott az iskolai zeneórákon, tehetsége nem is nagyon mutatkozott meg: azért nem vették fel például a liverpooli székesegyház kórusába, mert „nem énekelt elég jól”. Aztán önszorgalomból gyakorolni kezdett, elleste vagy kikísérletezte a gitárakkordokat, összeállt néhány lelkes fiatal sráccal – és a történet vége már ismerős. A Beatles befutott.

Az oktatás átalakítása lehet a megoldás

Az oktatásnak fejlesztenie kell az egyéni adottságokat, képességeket, motiválva a diákokat a tanulásra – vallja Robinson. A jelenlegi rendszert egy gőzgéphez hasonlítja, amelyből éppen fogyóban van a hajtóerő. A szabványosítást pedig az egységes kínálatot és minőséget nyújtó gyorséttermek és a kiváló minőséget, de egyedi ízeket előállító Michelin-csillagos éttermek szembeállításával érzékelteti.

Szerinte az lenne a megoldás, ha megszűnne a tantárgyak hierarchiája és az egész „tantárgyfelfogás”, a tanmenetet személyre szabnák, és az állam a tanítás színvonalának emelésére, valamint a rátermett pedagógusok helyzetének javítására koncentrálna. Ahogy a közelmúltban a Twitteren írta, az oktatás paradoxona éppen az, hogy a legtöbb amerikai tanár szereti az állását, mégis állandóan támogatásért harcol a munkahelyén. És hogy kapcsolódik a korábban emlegetett alkotó elem az oktatáshoz? Utóbbinak éppen az a célja, hogy eljuttassa az embereket az alkotó elemükhöz.

Rutinos TED-előadóként a kreativitást és új ötleteket a középpontba helyező éves eseményen Robinson kétszer is prezentációt tartott a kreativitás szerepéről az oktatásban, az előadásairól készült videókat azóta több millióan töltötték le. 2010-ben, Kezdődjék a tanulás forradalma! című beszédében azt fejtegette, hogy ugyan világszerte újabb és újabb oktatási reformokra kerül sor, ám ezek nem hasznosak, mert  „egy rossz modell javítgatásáról szólnak”.

„Forradalom kell. Valami teljesen mássá kell átalakítani a rendszert” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ezt a szokás hatalma gátolja. A tévhit, hogy valamit csak egyféleképpen – a régi módi szerint – lehet csinálni, egyetlen úton, lineárisan haladva. Márpedig a siker kulcsa Robinson szerint éppen hogy az új utak keresése és a kreativitás.

László Éva Lilla

Cikkünk a Campus Plusz 2013 című kiadványban jelent meg. Rendeld meg a www.hvgplusz.hu oldalon.