Mennyire bizalmas a kapcsolata a diákjaival? Van, hogy a szülő és a gyerek között ön a kapocs, a közvetítő?

Nem mondhatom azt, hogy van olyan diák, aki mindig tőlem várja a segítséget. De ha valamilyen problémával engem keresnek meg, fel szoktam tenni a kérdést, hogy erről beszélt-e már otthon. Ha azt mondja, hogy nem, akkor meg szoktam kérdezni, hogy esetleg nem gondolja-e, hogy a szülő(ke)t is be kéne hozni ebbe egyrészt, de azt is fel szoktam ajánlani, hogy mi lenne, ha mondjuk – megkönnyítve a kommunikációt – beszélnénk együtt a szülővel. Ez is lehet egy járható út, én azt gondolom. Nagyon fontos kérdés, hogy adott gyerek beszélt-e már a szülőkkel vagy nem.

Persze van, amikor kifejezetten meg is kérnek arra, hogy amiről beszélünk, arról ne szóljak a szüleinek. Én ezeket mindig tiszteletben tartom, mert azt gondolom, hogy a bizalmat nagyon könnyű elveszíteni. Persze van, amikor nem tudjuk kikerülni ezt, de akkor is inkább csak érzékeltetem a szülővel és felhívom a figyelmét néhány dologra.

Miért nehéz a bizalom kiépítése? Hogyan kellene érdeklődniük a szülőknek is, hogy kikerüljék a „Mi volt a suliban? Semmi” zsákutcákat?

A gyerekeknek a felnőttek felé mindig van egyfajta bizalmatlansága. Ráadásul kamaszként már a gyerekek problémáiról általában kevesebbet tudnak a szülők, merthogy nem mindenki beszélget a gyerekével, nem mindenki épített ki olyan kapcsolatot, hogy egymással tudnának kommunikálni. Ezért nem feltétlenül fognak ők kezdeményezni, először nekünk kell nyitni feléjük, biztosítani kell őket arról, hogy igen, abszolút megbízhatnak bennünk és bármit megkérdezhetnek, mert őszintén válaszolunk rá.

Ez egy nagyon hosszú folyamat és nagyon kitartónak kell lenni, ennyi a titka. Biztosítani kell a gyereket arról, hogy te ott vagy mellette, számíthat rád, és előbb-utóbb meg fog nyílni és ki tudja adni magából azokat a dolgokat, amik benne vannak. El kell velük beszélgetni tök semleges témákról, és tényleg biztosítani kell számukra azt, hogyha ők valamit szeretnének, akkor tudnak jönni. Nyomulni viszont nem szabad.

Férfi tanárként úgy gondolja, bizonyos űrt tölt ki az apák nélkül felnövő gyerekekben?

Sajnos ma egyre több olyan gyerek van, akinek nincs édesapja vagy pedig nincs aktívan jelen a gyermek életében. Nekik mindenképpen kell valamilyen férfi támasz és bár nagyon sok esetben van nevelőapjuk, mégis ott bennük egy űr, hogy ő nem az igazi édesapjuk. Ők (inkább fiúk, de hozzám szerencsére a lányok is) rendszeresen jönnek, beszélgetnek, kérdeznek és az esetek 90 %-ában nem a történelemanyagról.

Szakemberek szerint ahol férfi tanárok is vannak, ott elvileg a fiúkat is könnyebb bevonni a tanórákon kívüli programokba, akár az iskolai eredményeik is jobbak lehetnek. Ezzel egyetért?

Mivel én olyan iskolában dolgozom, ahol magas számban vagyunk férfiak, abszolút igazolni tudom ezt. Amikor ott van a tanár, ők is beállnak, ők is táncolnak, egy csomó dolgot csinálnak.

A legfrissebb kutatások szerint a főállású pedagógusok csupán 20 százaléka férfi. Többek célja, hogy az iskolákba is visszacsempésszék a férfiakat. Ilyesmi céljai is vannak a jelenlétével, szereplésével?

Nálunk, a Kontyfa Iskolában kivételes helyzet van, ugyanis csak férfi osztályfőnökök vannak öt éve. De alsós tanítóból és fejlesztő pedagógusból is több férfi van nálunk. Ugyanakkor látom, amerre járok, hogy csupán egy vagy két férfi van testületenként, az az egy pedig általában igazgató. Már sokszor írtam arról, hogy célom, hogy vonzóvá tegyük a pedagóguspályát, és hogy minél több férfi válassza ezt a hivatást, mert szükség van rájuk. Óvodapedagógusok esetében pedig a férfi olyan ritka, mint a fehér holló, pedig azt gondolom, hogy már az óvodában is jó lenne, ha mindkét minta megjelenne, mert a diákok mintákból tanulnak a legjobban.

Tanulj szabadon, taníts szabadon című könyvében ír az élményalapú oktatásról. Miért fontos ez a módszer és hogyan alkalmazza a tanítás során?

Az elmúlt 6-7 év tapasztalata azt mutatja nálam, hogy játékos formában sokkal könnyebben tanulnak a diákok, sokkal jobban rögzülnek az információk. Nincs annyira tanulásíze a történetnek, nagyon sokszor úgy tanulnak, hogy nem veszik észre, hogy tanulnak. Ha van egy játék, egy bármilyen gyakorlat, az egyrészt megkönnyíti a feldolgozást, másrészt megkönnyíti az információk értelmezését, rendszerezését. Tudja élményekhez, saját élményekhez kötni, és nem a tanárhoz, aki elmondta, hogy mit kell megtanulni.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Igazából a tananyagot próbálom az adott osztályhoz adaptálni. Mindig megnézem az osztály összetételét, képességét, vagy éppen a hangulatát, és igyekszem ennek megfelelően gyakorlatokat kitalálni. Ha párhuzamosan két osztályban tanítok, mind a két osztályban másként tanítom meg ugyanazt az anyagot, mert más az osztály, más az összetétel. Igyekszem mindig valami játékot belevinni (erre nagyon jó kooperatív-pedagógia), és különféle szituációs gyakorlatot, improvizációt. A pedagógiai módszertani sokféleséget próbálom ötvözni. Azt vallom, hogyha az ember csak egy módszerrel dolgozik (bármelyikkel), egy idő után már rutinná válik, a gyerekek számára pedig unalmassá. Nagyon fontos, hogy a különböző módszereket vegyítsük.

Ezek jellemzően csapatjáték-jellegűek?

Van, ami kiscsoportban zajlik, van páros és van egyéni. Ebben is nagyon sokféle változat van, például olyan gyakorlat is, amiben az egész osztály részt vesz. Azt gondolom, minél többféle emberrel, minél több osztálytársukkal meg kell tanulniuk együtt dolgozni. Így többféle szituációt ki tudnak próbálni: milyen, mikor egyedül dolgoznak, milyen, amikor csak ketten vannak, de mondjuk milyen, amikor nyolcan vannak és esetleg egy-egy konfliktusos helyzetet kezelniük vagy egy problémát meg kell oldaniuk. Azt gondolom, hogy nagyon fontos ezeknek is a variálása.

Mennyire van jelen mindez a mai oktatásban?

Vannak, akik már hosszú évtizedek óta alkalmazzák, de én mindig azt látom és azt tapasztalom, hogy a többsége sajnos nem. Tehát még mindig többségben vannak a klasszikus elvet valló pedagógusok, de azért szerencsére egyre többen próbálják ki. Ezt nagyon jól mutatja, hogy ahova hívnak előadni, mindenhol teltházas előadásokat tartok. Tehát nagyon sok pedagógusban megvan az igény a változásra, jó úton vagyunk.

Sajnos ezek az alternatív, vagy újfajta módszerek az egyetemi tanárképzésbe még mindig nincsenek jól kezelve és beépítve. Az egyetemi képzéseket is át kéne egy kicsit alakítani és jobban elvinni ebbe az irányba. Habár több helyen jelen van az élménypedagógia, van, ahol csak választható kurzusként. Amire tényleg csak az megy el általában, akinek van már valami előélete vagy van valami tapasztalata ezzel, hallott már róla és ki akarja próbálni.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a klasszikus módszereket sem szabad elvetni, sőt még a frontális oktatással dolgozókat sem szabad leszólni. Ha egy tanárnak olyan személyisége van, ami egy abszolút karakteres és meghatározó, akkor azt gondolom, hogy frontálisan is tud olyan előadást, vagy órát tartani, ahol a diákok tátott szájjal nézik őt. De ehhez kell egy olyan fajta mentalitás és kell egyfajta önazonosság, ami meglegyen az illetőben. Én sem állítottam azt soha, hogy mindig minden körülmények között kizárólag alternatív pedagógiával dolgozom. Nekem is van az óráimnak frontális része, vannak olyan anyagrészek, amelyeket nem tudok másként, csak frontálisan, de azt sem úgy kell elképzelni, hogy állok és diktálok, hanem beszélgetünk, együtt összerakjuk, kérdéseket teszünk fel, megvitatjuk, elmélkedünk rajta.

Nemrég volt a középiskolai felvételi, épp most zajlott le az egyetemi jelentkezés, és közeledik az érettségi. Mekkora nyomás van a diákokon ezek miatt, mit tapasztal?

Hatalmas nyomás van rajtuk, azt hiszik, hogy ezen múlik az életük. Azt gondolom, hogy ez részben a mi, a pedagógusok hibája is, merthogy tényleg már alsós korukban azt hallják nagyon sok helyen, hogy „bezzeg majd az érettségi, ha már most ezt nem tudod teljesíteni, akkor az érettségit hogy fogod”. Az érettségit 8-12 éven keresztül így misztifikálják, mint a különféle gonoszt a mesékben, hogy majd eljön, és akkor elvisz, körülbelül így kezelik az érettségit is.

Elvárják a szülők, hogy az iskola felkészítse őket a következő időszakra, akár a munkavállalásra is?

Abszolút van egy ilyen elvárás, meg maga a munkaerőpiac részéről is, ami egyébként egy jogos elvárás, és egy jogos igény, csak ezeknek nem mindig lehet eleget tenni a mai keretek között.

Hogyan lehetne eleget tenni?

Minél többféle módszert alkalmazni, mert az említett módszerekkel a gyerekeknek a kompetenciái is fejlődnek. Ezek pedig a munkaerőpiachoz is szükségesek, mint például kooperáció, együttműködés, együttérzés, kreativitás, és a többi. Ezzel ezt szerintem nagyon jól el lehet érni. Másrészt kéne egy együttműködés a munkaerőpiac és az oktatás között, például egy igénymegfogalmazás arra, hogy igazából mire is van szükség, és ezáltal szabadságot kéne biztosítani mondjuk az iskoláknak és a tényalapú tananyagot kicsit átalakítani és inkább képességalapúvá változtatni.

Jocó bácsi a HVG Állásbörzén is tart majd előadást, erről itt találtok infót.