A magyar diákhitel rendszer 2001-es fennállása óta kapott már hideget és meleget is. Igaz, a kevésbé pozitív kritikát főleg a hitelfelvevők gyakorolták, mert a rendszer nemzetközi viszonylatban is jónak számít. Olyannyira, hogy az Európai Bizottság a magyar szisztéma kidolgozóit kérte fel, egy európai szintű diákhitel megvalósíthatósági tanulmányának elkészítésére.

Máshol nincs hitel, vagy még több a kamat

A nemzetközi porondon valószínűleg azért tartják jónak a magyar fejlesztést, mert minden egyéb hiteltípusnál jóval alacsonyabb a kamat, illetve államilag úgy van megtámogatva a diákhitelezés, hogy igazából nincs benne állami pénz. Angliában például 1990 óta vehetnek fel diákhitelt a hallgatók, s ennek megjelenése óta fokozatosan visszaszorultak a hallgatók számára nyújtott egyéb vissza nem fizetendő támogatások. A közismerten magas tandíjakkal „operáló” brit felsőoktatásban mára gyakorlatilag a hitel maradt az egyetlen forrás, amelyet az állam a diákok rendelkezésére bocsájt. Ennek összege igen magas, elérheti az évi háromezer fontot is, kamatai pedig  - bár valamivel alacsonyabbak a piaci kamatoknál – jóval magasabbak a mi diákhitelünk kamatainál.

Portugáliában ismeretlen a diákhitel fogalma, az állam semmilyen központi pénzt nem pumpál a hallgatók támogatásába, ezt az egyes intézményeknek kell kigazdálkodniuk. Ráadásul mindenki tandíj köteles, szociális helyzetre való tekintet nélkül. Egy félév 5-800 euróba  kerül, melyet mindenkinek meg kell fizetnie. Hasonló a helyzet Írországban is, ahol szintén nincs államilag garantált diákhitel. Bár névlegesen a tandíj sem létezik az íreknél, minden diák számára kötelezően megfizetendő a nagyjából 800 Eurónak megfelelő regisztrációs díj – amit ennyi erővel nevezhetnénk akár tandíjnak is.

Hollandiában valamivel jobb a helyzet, itt többféle diákok által felvehető hitel létezik. Legtöbbször a szülők jövedelmi helyzetét is vizsgálják, és más fajta kölcsönre jogosult a rászoruló, illetve a kevésbé rászoruló hallgató. Az állam által támogatott hitelek kamata Hollandiában is magasabb a miénknél, az is igaz viszont, hogy – gazdagabb ország lévén – több vissza nem térítendő támogatást tudnak nyújtani a felsőoktatásban résztvevőknek, beleértve a külföldi diákokat is. (Aki igazoltan ledolgozik például egy heti minimális óraszámot a tanulmányai mellett, annak az állam a keresetével megegyező összegű támogatást folyósít.)

Az Európai Beruházási Bank – amely egyébként a magyar Diákhitel Központnak is hitelez – régóta szeretne több pénzt az oktatásba fektetni, ezáltal növelve a hallgatói mobilitást. Ehhez azonban szükségük van egy egységes intézményrendszerre, amely (hasonlóan a bolognai rendszerhez) összeurópai szinten tudna működni, és az adminisztratív korlátok megszűntetésével megkönnyítené a külföldi tanulmányokat folytató diákok hitelhez jutását. A magyar diákhitelt azért is említik referenciaként, mert az alacsony kamatozás mellett jól kezelik a kintlévőségeket is.

A hozzáférhető adatok tanúsága szerint ugyanis – meglepő, vagy nem – az adósok 98 százaléka rendben törleszt. Ehhez azonban az is hozzájárul, hogy a törlesztő részletek nem fixek, hanem a jövedelemtől függenek, így ténylegesen mindenki számára kibírható a havi részlet. Hátrány ugyanakkor, hogy emiatt nagyon lassan fogy a tőke – a legalacsonyabb törlesztőknél van, hogy éves szinten még a kamatra sem elég. Előtörleszteni viszont díjtalanul lehet.

Nem elég „felhasználó barát”

A magyar rendszert leginkább még mindig a terjengős adminisztráció miatt szokták kerestetlen szavakkal illetni a hitelt felvevő hallgatók, és a már törlesztő diplomások is. „Négy év alatt három gyerekem született, az elsőnél még főiskolára jártam. Az rendben van, hogy minden gyerekem születését igazolom a Diákhitel Központnak, hogy ne kelljen elkezdenem törleszteni. De ha a TGYÁS-t és a GYED-et ugyanaz a szerv folyósítja, akkor miért kell minden alkalommal órákig sorban állnom és lepecsételtetnem egy nyomtatványt ahhoz, hogy bebizonyítsam: áttértem egyik járandóságról a másikra? A hivatalok minden adatot egy másodperc alatt kinyomoznak, ha érdekük fűződik hozzá. Ugyanígy ez is egy gombnyomásba kerülne nekik” – méltatlankodik egy diákhitel adós anyuka.

Hasonlóképpen elégedetlenkednek a külföldön tanuló hitelfelvevők is, amikor évente kétszer küldik őket fordítóirodába, hogy súlyos ezer forintokért  sokszor betűre ugyanazt a hallgatói jogviszony igazolást lefordíttassák. „Sajnos nem is egységes az eljárás ebben, mert volt olyan év, hogy fellázadtam és másodszor nem vittem hitelesített fordítást, hanem benyújtottam ugyanazt a papírt, aktuális dátummal. És elfogadták” –meséli a Hollandiában tanuló Péter. Az egységes európai diákhitel bevezetése - egyéb előnyei mellet - ez utóbbi problémát valószínűleg megszűntetné, hiszen nem kéne többet magyarra fordítgatni az intézményi papírokat.  

Kanaki Anna

eduline