Anglia, Ausztria, Németország − ha külföldi munkavállalásról van szó, a legtöbb magyarnak ez a három ország ugrik be elsőként. Pedig vannak olyan húszasok-harmincasok, akik az egyetem után sokkal egzotikusabb helyen próbálnak szerencsét. Közülük hárman elmesélték, milyen a világ másik végén élni.

„A kalandozást szerettem volna folytatni”

Gyerekkorában ügyvéd szeretett volna lenni, mégis a Közgázon kötött ki a 30 éves Balázs Bálint, aki a pénzügy mesterszak elvégzése után tanácsadóként helyezkedett el. Azt mondja, nagyon szerette a munkáját, de három-négy év után elkezdett valami másra vágyni. „Elmentem egy latin-amerikai hátizsákos túrára, ami nagy hatással volt rám. Miután hazatértem, keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy hogyan tudnék egy fejlődő országban dolgozni. Tulajdonképpen a kalandozást szerettem volna folytatni, de szervezett keretek között, a szakmai céljaimmal összekötve” – emlékszik vissza a nagy kaland kezdetére. Hamar rátalált egy cégen belüli lehetőségre: egy évre Nairobiba, a kenyai fővárosba mehetett dolgozni cége partneréhez, a WWF-hez, vagyis a World Wide Fund for Nature-höz. Azt mondja, vonzotta a lehetőség, belső tanácsadóként ugyanis szervezetfejlesztéssel foglalkozhatott, ráadásul nemcsak Kenyát ismerhette meg, munkája miatt tizenhárom másik afrikai országban is járt.

Nem mindig volt könnyű dolga. „Az utak a legtöbb helyen katasztrofális állapotban vannak, alig lehet haladni, ráadásul nincs menetrend szerinti közlekedés, a buszok kiszámíthatatlanul járnak. Ha kiérsz a reptérre, ott sem lehetsz biztos benne, hogy a géped időben indul, vagy hogy elindul egyáltalán. Ha már a levegőben vagy, az jó jel, de tekintve, hogy Afrikában történik a legtöbb légi katasztrófa, a repülés sem stresszmentes” – meséli, hozzátéve: a közbiztonság nem jó, a szomszédos Szomália miatt állandóan magas a terrorfenyegetettség, és gyakoriak a rablások is, nem véletlen, hogy a főváros egyes részeibe még nappal sem tanácsos menni. Uber azonban Nairobiban is van, ő is ezt használta, így soha nem érte utazás közben atrocitás.

A kenyai emberek pozitív attitűdje és életfelfogása lenyűgözte. „Noha nagyon rossz körülmények között élnek, és tisztában is vannak ezzel, az általános öröm és életszeretet mindenhol megnyilvánul. Imádnak táncolni és zenélni, akár az utcán vagy egy hivatalos céges vacsorán is táncra perdülnek, ha ahhoz van kedvük” – magyarázza Balázs Bálint, aki szerint az emberek bizakodók, akár a kontinens, akár saját jövőjükről legyen szó. A pénzügyi szakember megszerette Afrikát, így az egyéves megbízatás leteltével sem tér haza, hanem a cégen belül kérte áthelyezését a Dél-afrikai Köztársaságba, Johannesburgba. Azt mondja, az új országban a munka gördülékenyebben ment, Nairobival ellentétben ott sok külföldi munkatársa volt, akikkel könnyebben tudott barátságot kötni és közös programokat szervezni. Egy év után Johannesburgtól is elbúcsúzott, idén februárban tért vissza Magyarországra, és itthon is marad. Ahogy mondja, „kalandvágyból mentem Afrikába, és most kalandvágyból maradok Magyarországon”.

„A kinti tapasztalataim sokat érnek a munkaerőpiacon”

A 31 éves Kovács Dóra már gyerekkorában versenyszerűen atletizált, azt azonban valószínűleg nem sejtette, hogy Budapesttől négyezer kilométerre, Katarban hódol majd szenvedélyének, a sportnak. Már a Testnevelési Egyetemen folytatott tanulmányai mellett is személyi edzőként dolgozott egy wellnessklubban, ott maradt diplomája megszerzése után is. Párjával már a kapcsolatuk elején megegyeztek abban: ha valamelyiküknek külföldön adódik szakmai lehetősége, költöznek. 2012 októberében az építőmérnök Marosi Attilát meg is találta ez a lehetőség, méghozzá cégen belül: határozatlan időre Katarba mehetett dolgozni. „Katarba két dolog miatt megy az ember: a szakmai tapasztalatért és az anyagiak miatt. Mi is ezért mentünk. Tudtam, hogy ha hazajövök, a kinti tapasztalataim nagyon sokat fognak érni a munkaerőpiacon, és anyagilag is megérte a kintlét” – mesél az indulásról, hozzátéve: eredetileg két évig akartak maradni, végül négy évig éltek kint.

Kovács Dóra is gyorsan, alig két hét alatt talált kint munkát, méghozzá olyat, amely gyorsan meghozta számára a szakmai sikert. Kifejezetten olyan céget keresett Katarban, amely szabadtéri, úgynevezett bootcamp edzéseket tart, ő ugyanis ezt az edzésformát már itthon megismerte és megszerette. Egy akkor induló vállalkozásnál kezdett dolgozni, eleinte hetente csupán néhány edzést tartott, majd egyre többet. „Az angol főnököm volt az első, aki Katarban elkezdett bootcamp edzéseket tartani, amelyek gyorsan népszerűvé váltak. Láttam, hogy hogyan épül fel egy vállalkozás a nulláról. Eleinte külső helyszíneken tartottunk edzéseket, pár év alatt pedig már három termünk lett sokféle szolgáltatással” – magyarázza.

„Katarban rengeteg etnikum él, mind különböző kultúrákból jöttek, velük meg kellett tanulni együtt élni, közlekedni, dolgozni. A vendégeimnek például biztosítanom kellett az imádkozás lehetőségét, emiatt sokszor meg kellett szakítani az edzéseket” – ad betekintést a katari mindennapokba, hozzátéve: vezetés közben is rá kellett ébrednie, a katari közlekedési kultúra gyökeresen különbözik az itthonitól. „Mindenki szabálytalanul és veszélyesen vezet, az autósok türelmetlenek, kapkodnak, folyton dudálnak, ráadásul rengeteg a baleset és a dugó” − meséli. Sokat utazott, a továbbképzések miatt elsősorban a környező országokba, a férjével együtt − a kiutazás előtt ugyanis összeházasodtak − pedig többek között Srí Lankára, Indiába, a Seychelle- és a Maldív-szigetekre, valamint szinte az összes Öböl menti országba eljutottak.

Az év elején, egy három hónapos utazás után tértek haza. „Már tervezzük a családalapítást, 50 fokos melegben és rossz levegőben viszont nem lehet babakocsit tolni” – foglalják össze a hazaköltözés okát, hozzátéve: hiányoztak a barátok, a család, de az is szerepet játszott a döntésükben, hogy rajonganak a hegyekért, a friss levegőért és a síelésért, ezek közül pedig egy sincs meg Katarban. Azt mondják, szakmailag mindketten sokat nyertek: Marosi Attila egy olyan építőipari cégnél dolgozik, ahol kifejezetten előny a katari munkatapasztalat, Kovács Dóra pedig a kinti cég példáját látva elindította saját vállalkozását, Budaörsön tart bootcamp edzéseket.

„Elég egy homlokráncolás ahhoz, hogy csend legyen”

A 33 éves Moór Márton hét évvel ezelőtt fél nap alatt döntötte el, hogy Budapestről Japánba költözik. Az ELTE angol-esztétika tanári szakán szerzett diplomát, majd egy nyelviskolában tanított, de − mint mondja − már régóta vágyott arra, hogy egy teljesen más kultúrájú országba költözzön. Vietnam, Indonézia, Hongkong és Japán is vonzotta, végül Japánért rajongó barátnője hatására döntött úgy, hogy megpróbál angoltanári állást szerezni a szigetországban.

Egy ismerősétől hallott egy álláslehetőségről: egy amerikai nyelviskola keresett nyelvtanárt. Megpályázta, és ekkor felgyorsultak az események: egy pénteki napon érkezett a hívás, hogy már hétfőn kezdenie kellene. Még aznap megvette a repülőjegyét, másnap már a Tokióba tartó gépen ült, hétfőn pedig belépett új munkahelyére. „A tanári munka az egyik legmegbecsültebb foglalkozás Japánban. Nemcsak arra gondolok, hogy a tanárok jól meg vannak fizetve, hanem arra is, ahogy a foglalkozás a köztudatban él. Sokat elmond, hogy az orvosok és a harcművészek mellett a tanároknak jár a legtiszteletteljesebb megszólítás a formális nyelvben” – magyarázza a ma már japánul is beszélő Moór Márton, hamar kiderült ugyanis, hogy gyakran lesznek kommunikációs problémái, ha nem tanul meg japánul, csak angolul próbál a helyiekkel beszélni.

Biztonságban érzi magát kint, „Japánban bárhol otthagyhatod a táskádat, nem fogják ellopni, a kerékpárodat sem kell lezárnod, biztos, hogy érintetlenül fog várni ott, ahol hagytad”, de a tisztaság is élhetővé teszi az országot. Az állandó tömeg viszont nagyon zavarja, úgy érzi, Japánban egyszerűen képtelenség egyedül lenni. „A zsúfoltság érzetéhez az is hozzájárul, hogy rengeteg a reklám a köztereken és a metrón. Beszél hozzád az italautomata, a mozgólépcső és a nyilvános wc is, azaz állandóan ömlik rád a zaj mindenféle irányból, és ez sokszor nagyon fárasztó” – meséli. Azt mondja, nem csak a zajhoz, ahhoz is hozzá kellett szoknia, hogy japán kollégái nem szeretnek konfrontálódni, nem fogalmaznak meg kritikát, és nem is tudják fogadni azt, így nehéz bármin is változtatni, legyen szó arról, hogy ki milyen tankönyvből tanít vagy ki milyen tanítási módszert választ. Viszont − teszi hozzá − a tanárokat övező általános tisztelet könnyebbé teszi a munkáját, „elég egy homlokráncolás ahhoz, hogy csend legyen”.

Gál Éva Laura

A cikk a Campus Plusz 2017 kiadványban jelent meg.