Lányi Mariettát május végén nevezték ki Lannert Judit minisztériumának közoktatásért felelős államtitkárává. Neve elsősorban a Gyermekek Háza Alternatív Általános Iskola és Gimnáziumhoz kötődik, amelynek alapítója és több mint három évtizeden át meghatározó vezetője volt. Az intézmény az elsők között kezdett sajátos nevelési igényű és többségi tanulókat együtt oktatni Magyarországon, így a hazai inkluzív nevelés egyik legismertebb műhelyének számít.
Az SNI Suli által készített videóban Lányi arról beszélt, mitől válhat egy iskola valóban befogadóvá, hogyan lehet együtt tanítani a sajátos nevelési igényű és a többségi tanulókat, illetve miért lenne szükség szemléletváltásra a magyar közoktatásban.
Lányi Marietta szerint az integráció alapjait már az intézmény indulásakor lefektették, amikor egy olyan iskolát akartak létrehozni, ahol minden gyerek biztonságban és elfogadásban érezheti magát. Úgy fogalmazott, hogy:
Abban a pillanatban, mikor azt mondom, hogy minden gyerek egyszeri és megismételhetetlen és értékes – ha azt mondom, hogy az a feladatom, hogy őt jól megismerjem, erősségeit, esetleg nehézségeit, tanulását, őt magát, ha a sokszínű gyereket helyezem az egységes tananyag helyett az iskolám középpontjába – akkor gyakorlatilag teremtettem egy olyan közeget, ami minden gyerek számára elfogadást és biztonságot nyújt.
Hozzátette, hogy már az sem mindegy, milyen szavakat használunk, amikor a sajátos nevelési igényű gyerekekről beszélünk. Szerinte a „fogyatékos” kifejezés hiányt vagy sérülést sugall, míg a „sajátos nevelési igényű” megnevezés arra helyezi a hangsúlyt, hogy az adott gyermeknek egyéni szükségletei vannak, amelyekhez a környezetének kell alkalmazkodnia. A befogadó szemlélet ezért nem a hiányokra, hanem az egyéni igényekre és lehetőségekre épít.
Szerinte a sajátos nevelési igényű tanulók befogadása nem külön pedagógiai program, hanem a gyermekközpontú iskola természetes következménye.
Nem az a cél, hogy mindenki egyforma legyen
A pedagógus szerint fontos különbséget tenni az integráció és az inklúzió között. Míg az integráció sok esetben azt jelenti, hogy a gyereknek kell alkalmazkodnia az iskola működéséhez, addig az inklúzió során maga az intézmény készül fel a tanulók sokféleségére.
Az államtitkár úgy véli, a befogadó környezet alapja, hogy a különbségeket ne problémaként, hanem természetes jelenségként kezeljék és egyáltalán nem elvárás, hogy mindenki egyforma legyen. Szerinte az iskola feladata, hogy igazodjon az egyes gyerekek adottságaihoz, lehetőségeihez, érdeklődéséhez:
Sokan nem hiszik el, hogy ha egy osztályban tanul mondjuk egy értelmileg akadályozott fiatal, akkor az az osztály le fog maradni, máshogy fog tanulni, Úristen, mi lesz velük?
Lányi szerint azonban erre egyszerű a válasz: az iskoláknak meg kell tanulniuk differenciáltan tanítani, személyre szabott támogatást nyújtani, és a tanulási folyamatban nagyobb szerepet kell adniuk a diákok közötti együttműködésnek is.
A gyerekeket nem kell megtanítani az elfogadásra
Lányi Marietta szerint a gyerekekben eleve megvan az a nyitottság, amelyre az inkluzív közösségek épülhetnek.
Még sosem láttam homokozóban ülő gyereket, aki arrébb ment volna, mert egy sajátos nevelési igényű gyerek, egy kerekesszékes kisgyerek vagy egy hallókészüléket viselő gyerek került volna mellé
– mondta.
A Gyermekek Házában ezért kiemelt szerepet kap az érzékenyítés. Ha hallássérült gyermek érkezik az osztályba, a többiek is kipróbálhatják a hallókészülék működését, hogy jobban megértsék társuk helyzetét. Lányi egy felső végtaghiánnyal született kislány történetét is elmesélte, akinek az érkezésekor minden tanuló levette a cipőjét és lábbal próbált rajzolni. Kiemelte, hogy ez azért is volt meghatározó, mert senki nem azt mesélte otthon, hogy van egy osztálytársunk, akinek nincs karja, hanem azt mesélték, hogy milyen ügyes, hogy a lábával tud rajzolni.
A frontális oktatás nem minden gyereknek működik
Az inkluzív oktatás egyik legfontosabb eleme szerinte a differenciált tanulásszervezés. Úgy látja, a hagyományos, frontális tanítás nem képes figyelembe venni azt, hogy ugyanabban az osztályban a gyerekek egészen eltérő tudásszinten állhatnak. A Gyermekek Házában ezért egy-egy tanórán több szinten dolgoznak a diákok. Az olvasástanulás időszakában például vannak, akik már szöveget olvasnak, mások még csak a betűkkel ismerkednek, miközben egyes tanulóknál az olvasást megalapozó képességek fejlesztése zajlik.
„Amikor egy páros olvasásnál mondjuk egy sérült, tanulásban akadályozott kisgyerek együtt olvas a párjával, akinek ilyen nehézsége nincs, az az odafigyelés, amivel egymás felé fordulnak, és ahogy egymásnak segítenek, az egész egyszerűen leírhatatlan.”
Szerinte a személyre szabott tanulás nemcsak a sajátos nevelési igényű tanulóknak kedvez, hanem minden gyermek fejlődését támogatja. Kifejtette azt is, hogy az elmúlt több mint három évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek helye a többségi oktatásban van. A probléma nem az, hogy ezek a tanulók nem integrálhatók, hanem az, hogy kevés iskola rendelkezik megfelelő szemlélettel és módszertani felkészültséggel.
Lányi úgy véli, hogy az inklúzió végső soron nem a sajátos nevelési igényű tanulókról szól, hanem arról, hogy az iskola képes-e minden gyermek számára olyan környezetet teremteni, ahol a saját tempójában, a saját erősségeire építve fejlődhet.
Miért van kétszer annyi SNI-s diák Békésben, mint Borsodban? – a korai fejlesztésre szoruló gyerekek 30 százaléka „láthatatlan”
Miközben Békés vármegyében minden hatodik általános iskolás sajátos nevelési igényűnek számít, addig Borsod-Abaúj-Zemplénben csak minden tizenhatodik gyerek kap ilyen diagnózist a KSH friss adatai szerint. A különbség első ránézésre azt sugallhatná, hogy egyes térségekben sokkal több az érintett diák, Lannert Judit és Kereki Judit egy régebbi kutatása szerint azonban a számok inkább az ellátórendszer állapotáról, a diagnózishoz való hozzáférésről és a szakemberhiányról is árulkodnak.
