Kaderják Anitával beszélgettünk arról, mit jelent a tehetség, hogyan értelmezi – vagy értelmezi félre – az iskolarendszer, miért lett túlságosan versenyközpontú a tehetséggondozás, hogyan szerveződik ki egyre inkább a magánszektorba a tehetséges gyerekek fejlesztése, és ez miként mélyíti tovább a társadalmi különbségeket.
Az oktatáskutató szerint a tehetségfejlesztés ugyanott kezdődik, ahol a gyerekfejlesztés: azzal, hogy a felnőttek odafigyelnek arra, mi érdekli a gyereket, mi mozgatja, miben mélyülne el szívesen. A szakértő Gyarmathy Éva tehetségfelfogására hivatkozva azt mondja: „a tehetség nem pusztán kiváló képesség vagy kiemelkedő teljesítmény, hanem egy nagyon erős motiváció és érdeklődés. Ha hagyjuk kibontakozni ezt a motivációt és érdeklődést, és valóban odafigyelünk rá, akkor úgy tudjuk táplálni és fejleszteni, mint amikor a megfelelő pillanatban teszünk újabb fahasábokat a tűzre.”
Mit jelent a tehetség Gyarmathy Éva értelmezésében?
Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus
szerint a valódi tehetség gyakran együtt jár atipikus fejlődéssel, figyelemzavarral, hiperaktivitással vagy a megszokottól eltérő működésmóddal. Emiatt a tehetséges gyerekek sokszor nem kiemelkedő diákként, hanem problémás gyerekként jelennek meg az iskolarendszerben.
A szakember szerint a jelenlegi iskolarendszer elsősorban azokat a gyerekeket támogatja, akik „szabályosan” teljesítenek jól: jól tanulnak, alkalmazkodnak és megfelelnek az elvárásoknak. Azok a gyerekek viszont, akik másképp gondolkodnak, gyorsabban haladnak, kérdeznek vagy eltérő módon oldanak meg feladatokat, gyakran háttérbe szorulnak.
„Hiába van tehetségpont hálózat, nagyon nehéz helyet találni a tehetséges gyerekeknek” – fogalmaz Gyarmathy Éva, aki szerint a tehetség nem önmagában a gyerek tulajdonsága, hanem mindig a környezettel együtt fejlődik. A tehetséggondozás ezért szerinte nem a „különleges gyerekek kiválasztásáról”, hanem olyan támogató környezet kialakításáról szólna, ahol a gyerekek érdeklődése, kíváncsisága és saját fejlődési tempója is teret kap.
A legfontosabb az lenne, hogy ezt a belső hajtóerőt ne elnyomja, hanem táplálja az iskola, de Kaderják szerint a jelenlegi közoktatási rendszerben uralkodó szemlélet és erőforráshiány miatt nincs tér arra, hogy a gyerekek érdeklődése valóban alakítsa a tanulási folyamatot.
Nem kezeljük partnerként a gyerekeket. Nagyon ritkán merül fel az a kérdés, hogy mire kíváncsiak a gyerekek, mi érdekli őket, és nagyon kevés beleszólásuk van abba, miről és hogyan tanulnak
– mondja.
Ez szerinte nemcsak a tehetséggondozásnak árt, hanem általában a jó tanulásnak is. Az iskola ugyanis sokszor nem érdeklődés-, hanem tananyagvezérelt: előre kijelölt pályán halad, amelyből nehéz letérni, és nagyon hatékonyan képes leépíteni a gyerekek belső tanulási motivációját, kíváncsiságát.
A rendszer a klasszikus értelemben vett tehetségeket jutalmazza
Az oktatáskutató szerint ma elsősorban azok a gyerekek kapnak figyelmet, akik valamiben a megszokott keretek között teljesítenek kiemelkedően: jó matekosok, jó szavalók, jó sportolók. Ezzel szemben azok, akik valamit másképp csinálnának, sokszor inkább problémásnak vannak elkönyvelve.
Ha valaki másképp akar valamit csinálni, mint ahogy megszoktuk, vagy folyton kérdéseket tesz fel, azt sokszor inkább büntetjük, mint támogatjuk. Nem azt látjuk benne, hogy kreatív, hanem azt, hogy kilóg a sorból, rossz magaviseletű, vagy idegesítő
– fogalmaz.
Pedig – ahogyan Gyarmathy Éva is hangsúlyozza – a kreativitáshoz nemcsak tehetséges gyerekekre, hanem kreatív térre és kreatív felnőttekre is szükség lenne.
A szakértő szerint a magyar iskola nagyon szűken értelmezi, milyen teljesítményt érdemes jutalmazni. Nem kap elismerést az, aki jó csapatjátékos, jó kérdéseket tesz fel, kreatív ötletei vannak, vagy képes másokat bevonni egy közös munkába. Pedig, ahogyan Sir Ken Robinson híres TED-előadásában fogalmazott: ha valóban egy senki által előre nem látható jövőre szeretnénk felkészíteni a gyerekeket, akkor fel kell ismernünk, hogy a kreativitás legalább annyira fontos, mint az írástudás.
„Nem külön 21. századi kompetenciaversenyeket kellene szervezni arról, ki tud a legjobban együttműködni, hanem úgy kellene felépíteni a feladatokat és versenyeket, hogy valóban számítson benne a csapatmunka és az együtt gondolkodás” – mondja.
A tehetséges gyerekeket sokszor kiviszik a rendszerből
Kaderják szerint ma a tehetségfejlesztés sok esetben nem az osztályteremben történik, hanem azon kívül: versenyfelkészítőkön, szakkörökön, különórákon, magánintézményekben vagy állami támogatású különprogramokban.
Ez viszont szerinte társadalmi szempontból is problémás, mert azok a gyerekek férnek hozzá könnyebben ezekhez a lehetőségekhez, akiknek a családja idővel, pénzzel, kapcsolatokkal és információval is rendelkezik.
Valószínűleg rengeteg olyan tehetséges gyerek van ma, akit egyszerűen nem sikerül időben felismerni, vagy idejekorán elvesszük a kedvét tőle, hogy konstruktívan használja az érdeklődését
– hangsúlyozza.
A szakértő szerint nem az a baj, hogy léteznek szakkörök vagy különprogramok, hanem az, hogy túl sok mindent a közoktatáson kívül próbálunk megoldani, ami egy jól működő rendszerben az alapműködés része kellene legyen.
A szülők is menekülőutakat keresnek
Kaderják szerint a magánintézmények, felkészítők és különprogramok iránti igény jelentős részben a szülők felől érkezik. És ez teljesen átérezhető: ha a csapból is az folyik, hogy az állami iskola nem ad elég jó alapot, nem hogy a tehetséggondozás, de az alapkompetenciák megszerzése terén sem, akkor a szülők magukra veszik a felelősséget, hogy megkeressék az oktatási piacon a gyerekmekük számára legjobb lehetőségeket. Ez az egyéni szinten teljesen racionális viselkedés azonban tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.
„Ha egy családnak van ideje, mentális energiája, anyagi erőforrása és kapcsolati hálója, akkor elkezdik keresni azokat a szolgáltatásokat és programokat, amelyek szerintük jobb lehetőségeket biztosíthatnak a gyereküknek” – fejti ki.
Az oktatáskutató szerint nem az lenne a cél, hogy eltűnjenek a piaci alapon működő programok, hanem az, hogy a közoktatásban ne veszítsünk el ennyi gyereket.
Én csak örülnék annak, ha nem veszítenénk el ennyi gyereket már a nulladik ponton, és mindenki kapna teret, lehetőséget és biztatást, hogy rátaláljon, mi az, ami őt érdekli, ami belülről mozgatja.
Szerinte egy jó iskola nemcsak tudást ad, hanem önbizalmat is: azt az élményt, hogy ha valakit érdekel valami, akkor szabad és érdemes utánamenni, kérdezni, hibázni, kutatni, kísérletezni. A legmagasabb szint pedig már azt is lehetővé tenné, hogy a gyerekek felfedezzék, hogyan tudnak maguk tudást szerezni azokról a dolgokról, ami őket érdekli.
„Ha egy iskolában senkit nem stresszelünk, ha nem bántjuk azt, akinek valami nem sikerül, ha a gyerekek megkapják a bizalmat és a lehetőséget a hibázásra, akkor egy idő után maguk is meglepődnek, hogy mi mindenre képesek” – mondja Weisz Ágoston, aki évek óta tanít programozni diákokat. Egyedül kezdte, ma viszont már több mint ötszáz diákkal és negyven oktatóval dolgozik együtt, tanítványai sorra nyerik az informatikai versenyeket. Mégsem erre a legbüszkébb.
