Osztolykán Ágnes képviselő meg akarta tudni, hogy vajon mégis mi a bánatra gondolt az ország miniszterelnöke, amikor arról beszélt: azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes legyen minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset. Feltéve, hogy a kormányfő tényleg gondolt valamire, Balog Zoltán miniszter válasza biztosan nem világítja meg, hogy mi is lehetett az, mert még az ilyenkor szokásos kormányzati semmitmondáshoz képest is információhiányosra sikeredett - olvasható a Népiskola blogon.
A képzés teljes költségét fedező hallgatói befizetés (amit tandíjnak is nevezhetnénk, ha miniszterelnökünk nem utálná ezt a szót) rendszere nem feltétlenül az ördög incselkedése. A huszadik század közepe óta azonban a piacpárti felsőoktatási rendszerekben (Egyesült Államok, Ausztrália) is számos különböző szempontok alapján elosztott állami ösztöndíj biztosítja egyre több fiatal számára az egyetemekre való bejutást.
És itt nem később visszafizetendő hitelről van szó (természetesen arra is van lehetőség), hanem valódi ösztöndíjról. Olyan rendszerről a fejlett országok között egyben sem tudok, ahol kizárólag a diákhitellel oldanák meg a felsőoktatás állami finanszírozását. A tandíjrendszer csak egy, a szociális szempontokat és az egyéni teljesítményt figyelembe vevő ösztöndíjrendszerrel kiegészítve nem teszi a felsőoktatást jómódú diákok magánjátszóterévé. A teljes posztot a Népiskola blogon olvashatjátok el.
