Már csak legfeljebb a nosztalgia és nem a kényszer szorít rá, hogy az iskolában hagyományos módon, papíron üzenjenek egymásnak az osztálytársak. Persze a terem másik felébe rizikós volt kínos tartalmú üzenetet küldeni, mert ez azt jelentette, több emberben meg kellett bízni, hogy tényleg továbbítja a fecnit. Ma bezzeg a WhattsAppon történt üzenetváltásokat még az FBI sem tudja könnyen megfigyelni.

Nem tudjátok elképzelni, milyen volt az internet előtt dolgozatot, szakdolgozatot írni, vagy csak simán készülni a következő órára? Kőkorszaki, tehát nehéz és veszélyes. A nehézséget a könyvtárazás, katalógusok átnyálazása jelentette, a veszélyt pedig a lexikonok éles lapjai, amik könnyedén metszették át az ujjak vékony bőrét.

Megadtad a számodat a matekon melletted ülő fiúnak, és most várod, hogy hívjon? Ez a mobilok előtt idegtépő volt egy diák számára. Egyrészt állandó veszélyt jelentett, hogy a szülők veszik fel előbb, így az aznap esti mozgástér 3 négyzetméterre redukálódott, hogy pole pozícióból lehessen felkapni a telefont, ha megcsörren. Az viszont marha ciki volt, amikor valaki más hívott: ilyenkor furán hangzott a „már vártam, hogy hívj” kezdetű köszönés.

Az osztálykirándulás a legjobb alkalom arra, hogy szétposztoljátok a közösségi oldalakat fotókkal, videókkal. Régen azonban csak pár szerencsés gyerek engedhette meg magának a fényképező használatát, mert a 24-es filmtekercs és az előhívás nem két fillér volt. Így persze csak az került rá a fotókra, aki a gazdag gyerekkel jóban volt, más maximum csak akkor szerepelhetett azokon, ha az ő táskájába csempésztek békát. Sötét középkor, légy átkozott!.

A főképen Pieter Bruegel Dulle Griet című festménye látható.