Nagy változások jönnek a kompetenciamérésben a 2026/27-es tanévtől
Az 5., 7., 9. és 11. évfolyam teljesen kikerül az országos kompetenciamérésből, és több tárgy mérése is megszűnik.
Erről a végzetes fordulatról szól Frank Smith A tanulás és a felejtés könyve című alapvető műve. A szerző megmutatja, miként követték el azt a hibát az oktatással foglalkozó tudományok, hogy a természettudományok mintájára valami olyan egzakt, számszerűsíthető egységet kerestek a tanulásban, amelyet méréseknek és teszteknek lehet alávetni.
Holott — amint arra a régi pedagógiai bölcsesség is rámutat — a tanítás alapvetően művészet és emberi kapcsolat, amelyet nem lehet a matematika vagy a laboratóriumi mérések szűk keretei közé szorítani.
A könyv 6. és 7. fejezete döntő fordulópontot jelent ebben a gondolkodási folyamatban. Míg a korábbi fejezetek a klasszikus tanulást — az azonosuláson, az érdeklődésen és a közösségi jelenléten alapuló természetes fejlődést — mutatják be, addig ez a két fejezet leleplezi, miként született meg és uralkodott el az oktatásban a mechanikus, erőltetett, úgynevezett „hivatalos” tanuláselmélet.
A 6. fejezetben Smith tisztázza, hogy a ma uralkodó hivatalos nézet — amely szerint a tanulás nehéz, keserves, folyamatos ellenőrzést, tesztelést és büntetést vagy jutalmazást igényel — egyáltalán nem valami ősi bölcsesség, hanem egy alig több mint százéves mesterséges találmány.
Évezredeken keresztül a tanítás és a tanulás nem egy kimódolt elmélet, hanem maga az élő gyakorlat volt: az ember jelen volt egy közösségben, és az ott élőktől, a mesterektől tanult. Ha valaki gazdálkodóvá, halásszá, szerzetessé vagy zenésszé akart válni, egyszerűen olyan emberek közé ment, akik ezt a mesterséget gyakorolták. Az inasrendszer és a régi egyetemek mind erre az azonosulási folyamatra épültek: a tanuló azzá vált, amilyen közösségbe beilleszkedett.
Még a régi, osztatlan iskolákban is a tanulás természetes módon, egymás segítésével zajlott. Noha a magolás régen is létezett, senki sem tévesztette össze a száraz biflázást azzal a szerves folyamattal, ahogyan valaki valódi tudást szerez vagy személyisége formálódik.
A 7. fejezet azt a folyamatot mutatja be, miként vált ez a természetes gyakorlat a 19. századi kísérleti pszichológia áltudományos áldozatává. A pszichológia elismert egzakt tudománnyá akart válni, ehhez pedig mérhető egységekre és laboratóriumi körülményekre volt szüksége.
Hermann Ebbinghaus rájött, hogy ha a tanulást mérni akarja, a személyes érdeklődés és a korábbi tapasztalat „beszennyezi” a kísérleti eredményeket. Ezért feltalált több ezer értelmetlen szótagot (mint a WUG, DAX vagy VOG), és ezek memorizálási idejét kezdte mérni. A tragikus tévedés ott történt, hogy az oktatáspolitika ezt a jelentés nélküli információk memorizálására kidolgozott modellt azonosította magával a tanulással. Ennek nyomán terjedt el az a káros dogma, hogy a tanulás kizárólag a „problémával töltött idő” és a mechanikus ismétlés függvénye, és ha a diák nem halad, az csak azért lehet, mert nem dolgozott elég keményen.
Erre az áltudományos elméletre alapozva az iskola gyökeresen átalakult. Ahelyett, hogy a tanulás a közösségben megélt tapasztalat maradna, a rendszert külsőleg előírt tantervekkel, sztenderdizált követelményekkel és ellenőrzési mechanizmusokkal bástyázták körül. Ebben a struktúrában fokozatosan kiveszik az irányítást a tanárok és a gyerekek kezéből egyaránt.
A pedagógus többé nem a saját tudását és személyiségét átadó mester, hanem egy felsőbb döntések által előírt tananyag végrehajtója.
A gyerek pedig elveszíti az önálló felfedezés és a saját belső érdeklődés követésének lehetőségét: döntési jogkörök nélkül, előre gyártott mérési feladatok és időkorlátok között kénytelen haladni.
Ez a folyamat teljesen devalválja a tradicionális, gyakorlat alapú tanulást — az új elmélet rátelepedett a természetes tanulási folyamatokra, és szisztematikusan kiirtja maga alól a valóban emberi, jelentésteli tanulást.
| Szempont | 6. fejezet: Klasszikus gyökerek | 7. fejezet: Hivatalos mechanizmus |
| Alapja | Érdeklődés, megértés, azonosulás a közösséggel (élő gyakorlat) | Értelmetlen elemek memorizálása, ismétlés (rátelepedett elmélet) |
| Irányítás | A tanár mint mester önállósága, a tanuló aktív részvétele | A tanár és a gyerek megfosztása az irányítástól; bürokratikus mérések |
| Központi eleme | Emberi kapcsolatok, inas- és klubmodell | Stopperóra, tesztek, mérések, rákényszerített idő |
| Tudás jellege | Maradandó, szervesen beépülő tudás | Gyorsan felejtődő, tételszerű adathalmaz |
| Szemlélet | Természetes emberi növekedés, művészet | Munkavégzésként felfogott, erőltetett és devalvált feladat |
Ez a történeti és elméleti belátás rendkívül időszerű tanulságokkal szolgál a jelenlegi hazai oktatáspolitikai helyzetben is. Kétségkívül nagyszerű dolog, hogy a Fidesz-uralom és az ezzel együtt járó autoriter, felülről vezérelt gondolkodás a magyar iskolarendszerben véget ért. Ez azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy automatikusan tudjuk is, miben áll és hogyan teremthető meg egy valóban jó iskolarendszer.
A valódi megújulás kulcsterülete a pedagógusok szerepének átértékelése lenne: elengedhetetlen, hogy a tanárok nagyobb önállóságot kapjanak, és olyan korszerű képzésben részesüljenek, amely támogatja őket abban, hogy ne egy külső, központi terv bürokratikus végrehajtói legyenek. Egy jó iskolában a tanár önmagát adhatja, saját tudása és személyisége nyitottan, szervesen hozzáférhető a gyerekek számára, visszaadva mindkét félnek a saját tanulási folyamata feletti irányítást.
Éppen ezért rejt komoly veszélyeket magában, ha a mostani átmenetben újra előkeveredik az a technokrata megközelítés, amely mindent mérni akar — ami az új oktatási miniszter asszony vesszőparipája is.
Ha ismét a méréseket, teszteket és a számszerűsíthetőséget tesszük az oktatás középpontjába, pontosan ugyanabba az ebbinghausi csapdába esünk vissza, amely a tanulás lényegét — az értelmet, a személyes kapcsolódást és az önálló felfedezést — cseréli fel a mérhető, de gyorsan felejtődő adatok felhalmozásával.
