Nagy változások jönnek a kompetenciamérésben a 2026/27-es tanévtől
Az 5., 7., 9. és 11. évfolyam teljesen kikerül az országos kompetenciamérésből, és több tárgy mérése is megszűnik.
Bár az iskola mint intézmény már nagyon régóta velünk van, meglepően meglehetősen rövid múltra tekint vissza az a törekvés, hogy mélyebben megértsük és vizsgáljuk: tulajdonképpen mit is tesz az iskola a gyerekekkel. Az évszázadok során számtalan nevelési elmélet és a legkülönbözőbb iskolatípusok jöttek létre, a tanulás alapvető természetéről alkotott képünk mégis gyakran tévutakra tévedt. Vélemény.
Erről a végzetes fordulatról szól Frank Smith A tanulás és a felejtés könyve című alapvető műve. A szerző megmutatja, miként követték el azt a hibát az oktatással foglalkozó tudományok, hogy a természettudományok mintájára valami olyan egzakt, számszerűsíthető egységet kerestek a tanulásban, amelyet méréseknek és teszteknek lehet alávetni.
Holott — amint arra a régi pedagógiai bölcsesség is rámutat — a tanítás alapvetően művészet és emberi kapcsolat, amelyet nem lehet a matematika vagy a laboratóriumi mérések szűk keretei közé szorítani.
A könyv 6. és 7. fejezete döntő fordulópontot jelent ebben a gondolkodási folyamatban. Míg a korábbi fejezetek a klasszikus tanulást — az azonosuláson, az érdeklődésen és a közösségi jelenléten alapuló természetes fejlődést — mutatják be, addig ez a két fejezet leleplezi, miként született meg és uralkodott el az oktatásban a mechanikus, erőltetett, úgynevezett „hivatalos” tanuláselmélet.
A 6. fejezetben Smith tisztázza, hogy a ma uralkodó hivatalos nézet — amely szerint a tanulás nehéz, keserves, folyamatos ellenőrzést, tesztelést és büntetést vagy jutalmazást igényel — egyáltalán nem valami ősi bölcsesség, hanem egy alig több mint százéves mesterséges találmány.
Évezredeken keresztül a tanítás és a tanulás nem egy kimódolt elmélet, hanem maga az élő gyakorlat volt: az ember jelen volt egy közösségben, és az ott élőktől, a mesterektől tanult. Ha valaki gazdálkodóvá, halásszá, szerzetessé vagy zenésszé akart válni, egyszerűen olyan emberek közé ment, akik ezt a mesterséget gyakorolták. Az inasrendszer és a régi egyetemek mind erre az azonosulási folyamatra épültek: a tanuló azzá vált, amilyen közösségbe beilleszkedett.
Még a régi, osztatlan iskolákban is a tanulás természetes módon, egymás segítésével zajlott. Noha a magolás régen is létezett, senki sem tévesztette össze a száraz biflázást azzal a szerves folyamattal, ahogyan valaki valódi tudást szerez vagy személyisége formálódik.
A 7. fejezet azt a folyamatot mutatja be, miként vált ez a természetes gyakorlat a 19. századi kísérleti pszichológia áltudományos áldozatává. A pszichológia elismert egzakt tudománnyá akart válni, ehhez pedig mérhető egységekre és laboratóriumi körülményekre volt szüksége.
Hermann Ebbinghaus rájött, hogy ha a tanulást mérni akarja, a személyes érdeklődés és a korábbi tapasztalat „beszennyezi” a kísérleti eredményeket. Ezért feltalált több ezer értelmetlen szótagot (mint a WUG, DAX vagy VOG), és ezek memorizálási idejét kezdte mérni. A tragikus tévedés ott történt, hogy az oktatáspolitika ezt a jelentés nélküli információk memorizálására kidolgozott modellt azonosította magával a tanulással. Ennek nyomán terjedt el az a káros dogma, hogy a tanulás kizárólag a „problémával töltött idő” és a mechanikus ismétlés függvénye, és ha a diák nem halad, az csak azért lehet, mert nem dolgozott elég keményen.
Erre az áltudományos elméletre alapozva az iskola gyökeresen átalakult. Ahelyett, hogy a tanulás a közösségben megélt tapasztalat maradna, a rendszert külsőleg előírt tantervekkel, sztenderdizált követelményekkel és ellenőrzési mechanizmusokkal bástyázták körül. Ebben a struktúrában fokozatosan kiveszik az irányítást a tanárok és a gyerekek kezéből egyaránt.
A pedagógus többé nem a saját tudását és személyiségét átadó mester, hanem egy felsőbb döntések által előírt tananyag végrehajtója.
A gyerek pedig elveszíti az önálló felfedezés és a saját belső érdeklődés követésének lehetőségét: döntési jogkörök nélkül, előre gyártott mérési feladatok és időkorlátok között kénytelen haladni.
Ez a folyamat teljesen devalválja a tradicionális, gyakorlat alapú tanulást — az új elmélet rátelepedett a természetes tanulási folyamatokra, és szisztematikusan kiirtja maga alól a valóban emberi, jelentésteli tanulást.
Ez a történeti és elméleti belátás rendkívül időszerű tanulságokkal szolgál a jelenlegi hazai oktatáspolitikai helyzetben is. Kétségkívül nagyszerű dolog, hogy a Fidesz-uralom és az ezzel együtt járó autoriter, felülről vezérelt gondolkodás a magyar iskolarendszerben véget ért. Ez azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy automatikusan tudjuk is, miben áll és hogyan teremthető meg egy valóban jó iskolarendszer.
A valódi megújulás kulcsterülete a pedagógusok szerepének átértékelése lenne: elengedhetetlen, hogy a tanárok nagyobb önállóságot kapjanak, és olyan korszerű képzésben részesüljenek, amely támogatja őket abban, hogy ne egy külső, központi terv bürokratikus végrehajtói legyenek. Egy jó iskolában a tanár önmagát adhatja, saját tudása és személyisége nyitottan, szervesen hozzáférhető a gyerekek számára, visszaadva mindkét félnek a saját tanulási folyamata feletti irányítást.
Éppen ezért rejt komoly veszélyeket magában, ha a mostani átmenetben újra előkeveredik az a technokrata megközelítés, amely mindent mérni akar — ami az új oktatási miniszter asszony vesszőparipája is.
Ha ismét a méréseket, teszteket és a számszerűsíthetőséget tesszük az oktatás középpontjába, pontosan ugyanabba az ebbinghausi csapdába esünk vissza, amely a tanulás lényegét — az értelmet, a személyes kapcsolódást és az önálló felfedezést — cseréli fel a mérhető, de gyorsan felejtődő adatok felhalmozásával.
Az 5., 7., 9. és 11. évfolyam teljesen kikerül az országos kompetenciamérésből, és több tárgy mérése is megszűnik.
A gyerekek mentális jólléte, az iskolai szorongás csökkentése és a pedagógusok szemléletváltása is kiemelt téma volt a november 12-én megrendezett Boldogságóra Konferencián, amelynek egyik meghívott vendége Kókayné Lányi Marietta köznevelésért felelős államtitkár volt.
A Pedagógusok Szakszervezetének elnöke szerint a tervezett források nem elegendők a beígért reformok megvalósításához, ráadásul a költségvetési javaslatról a szakszervezetekkel sem egyeztettek.
Kevesebb mint egy hónap alatt.
Négy évvel a polgári engedetlenségi akciók és a pedagógusok elbocsátása után újra leült beszélgetni a Karinthy Frigyes Gimnázium két egykori tanára.
Jelentős gazdálkodási problémákat tárt fel a kecskeméti Neumann János Egyetemért Alapítvány új kuratóriuma. A korábbi vezetés többek között 1,25 milliárd forintért vásárolt egy wellnessrészleggel és borospincével ellátott ingatlanegyüttest, de a gépjárműbérlések és a külföldi utazások költségeit is vizsgálják.
Több mint ötven évvel azután, hogy megkezdte jogi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem elődintézményében, Krasznahorkai László Nobel-díjas író ismét visszatért az egyetemre és díszdoktori címet vehetett át.
Levélben fordult a minisztériumhoz a Magyar Óvodapedagógiai Egyesület, amely bár támogatja a rugalmasabb iskolakezdés bevezetését, több ponton is módosítaná a készülő jogszabálytervezetet.
A program az SZTE és a GFE hallgatóit érinti, akik a kormányhivatal különböző szervezeti egységeinél szerezhetnek gyakorlati tapasztalatot.
2015 és 2026 között összesen csaknem 1,2 milliárd forint állami támogatást kapott a Nemzeti Pedagógus Kar – derült ki az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium válaszából.