A pedagógus cikkét azzal indítja, hogy a szülők folyamatosan ki vannak téve a maguk és mások kétségeinek: vajon elég jó szülők-e? Fel tudják venni a versenyt a szomszéd gyerekkel? Elég modernek vagy éppen elég konzervatívak-e? Vajon együttérző legyen a gyerek, vagy inkább énérvényesítő? Mikor bátorítsuk kitartásra, és mikor engedjük, hogy abbahagyjon valamit? Hol van a határa az engedelmességre nevelésnek és a szabad döntés lehetőségnek? „Pszichológusaink azt mondják, a gyereknevelés az egyik olyan terület, ahol a legtöbb elvárást, szorongást, bizonytalanságot és megfelelési kényszert tapasztalják” – írja a középiskolai tanár.
Aki felteszi a kérdést: ha abban nagyjából egyetért a társadalom, hogy jó szülőnek nehéz lenni, akkor a gyerekek legfontosabb éveiben szintén főszerepet játszó tanárokhoz miért állunk másképp? „Vajon miért szereti a közgondolkodás a tanárokat általánosítva támadni, bántani, szidni, kritizálni, alábecsülni, vagy ami még megalázóbb, egyszerűen lesajnálni. Honnan ez az arrogancia, felülről beszélés, ítélkezés, a tanári hozzáértés, jó szándék és elkötelezettség nagyon gyakori megkérdőjelezése?” – teszi fel a kérdést Csákány Ágnes.
„Gyerekeink többsége egy agyonbélelt, túlgondoskodó, túlaggódó, túlféltő családi közegből érkezik az iskolába, ahol nagyon érzékenyen vagy nagyon öntudatosan ugyanazt a figyelemmennyiséget vindikálja magának, amit otthon kap. Nem a gyerek a hibás ezért az abszurd elvárásért, ők belenőttek egy általunk, felnőttek által megteremtett világba. De eszébe jutott már valaha is egy szülőnek, hogy iskolagyáraink átlag 600 gyereke minden érzelmi rezdülésének megfelelni a lehetetlen kategória a mai oktatási számadataink, mint egy tanárra jutó gyereklétszám, óraszám és tananyagmennyiség tükrében?” – írja.
A teljes cikk hosszú, de érdemes elolvasni – a folytatást itt találjátok.
