Az első infókat a szövegértés feladatrészről itt, a rövid szövegalkotási feladatról pedig itt olvashatjátok. Az Eduline szaktanárt is megkérdezett a feladatokról, véleményét a szövegértésről és a rövid szövegalkotásról ide kattintva éritek el. A műelemzés feladatrészről az első infókat itt, a szaktanári véleményt pedig itt olvashatjátok.

Máté Andrea egy 2018-ban megjelent szövegének értelmezése volt az idén érettségizők első feladata a középszintű magyar írásbeli érettségiken. A szöveg „A bikavér legendája” címet viseli, 2018-ban jelent meg a Rubiconban, ide kattintva tudjátok végigolvasni.

Közvetítésünket a magyarérettségiről ide kattintva tudjátok elolvasni:

Az első feladatrészről szaktanárt is kérdeztünk, az ő véleményét itt tudjátok elolvasni:

A második feladatrészben a vizsgázók választhatták Lázár Ervin: A kovács című novelláját. Az érettségizőknek a novellaelemzésben az volt a feladatuk, hogy jellemezzék a szereplők kommunikációját, a narráció sajátosságait, értelmezzék a történetben az ördög szándékát, valamint az ahhoz kapcsolódó egyéni és közösségi cselekvéseket, mindemellett pedig ki kellett térniük a mesei-mitikus elemek novellában betöltött szerepére is. A szöveg 2017-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.

Lázár Ervin – A kovács

– Kénszagot érzek – mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: „Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk.” Márpedig a méhelben – így nevezték Rácpácegresen a műhelyt – különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.  „Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?” – ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

– Jó napot, uram – mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

– Maga az a híres kovács? – kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

– Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok – mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

– Úgy hírlik – mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő. – Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is – mind-mind súlyosan hallgatott. Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

– Magát vasból kalapálta, nem igaz?! – A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

– Mivel szolgálhatok az úrnak? – kérdezte kurtán.

– Na jó – böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat. – Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak – honnan, honnan nem – megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította – nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

– Ezt akarja ráverni? – kérdezte fitymálóan az idegen.

– Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg? – Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

– Az én lovamnak rendes patkót csináljon! – Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

– Ne ráncigálj, az apád nemjóját – morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

– Gépész úr – súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

– Azt hiszed, nekem nincs szemem? – súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: – Nyomd azt a fújtatót! – Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

– Na, ezt tekergesse össze! – Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

– Még vasat! – mondta.

– Nincs több, mester úr – súgta neki a kisinas.

– Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat – rendelkezett Szűcs Lajos.

A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég.

– Még vasat! – kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. – Emberek, vasat!

A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

– Nna! – mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

– Na, meg van patkolva a lova – mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

– Itt a fizetség – mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

– Gyia! – üvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.

Majd jöhetett Petőfi Sándor: Csokonai című verse, amit Tóth Árpád Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz című versével kellett összevetni. A feladat konkrétan azt kérte, hogy a vizsgázók elemezzék a két vers lírai énjének magatartását és beszédmódját, mutassák be az alkotások Csokonai-képét, valamint értelmezzék a költemények poétikai eszközeinek jelentésteremtő szerepét.

Petőfi Sándor: Csokonai

Egy kálomista pap s Csokonai

Egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből

S a jóbarát előtt megáll,

S: ihatnám, pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,

Akad még bor számodra valahol,

Ha máshol nem, tehát pincémben;

Ottan nem egy hordó bor áll,”

Szólott a pap, s leballag véle

Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,

Amint egy hordóból dugaszt kikap;

„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;

Szaladj öcsém, de meg ne állj!”

És fölrohan lóhalálában

Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;

Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,

S a csap nem jött, és a pap morgott:

„De mi az ördögöt csinál,

Hol a pokolba’ marad az a

Csokonai Vitéz Mihály?”

Tovább nem győzte várni a csapot,

Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)

Fölmén a pincéből a házba,

De ott fönn senkit nem talál.

Csak késő este érkezett meg

Csokonai Vitéz Mihály.

Hát a dologban ez volt az egész:

Kereste ott fönn a csapot Vitéz,

Zeget-zugot kikutat érte,

De csak nem jön rá, hogy hol áll?

És így csapért szomszédba mégyen

Csokonai Vitéz Mihály.

A szomszédban valami lakzi volt.

Elébe hoztak ételt és italt;

És ím az étel és bor mellett

És a zenének hanginál

Csapot, papot, mindent felejtett

Csokonai Vitéz Mihály.

(Pest, 1844. november.)

Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz

Szép este volt. Éreztem: az utolsó

Ragyogó est! Egy csendes kerti lak

Sötéten állt már: nagy, komor koporsó

A bánatos és tiszta ég alatt:

Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,

Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,

Melyek lombját az alkony meggyújtotta,

Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:

Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak;

Néztem, s lassan szivemre tódult minden,

Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:

Ó, rendes élet! gyerek! feleség! -

Szivem! mi kincsed van e dús világon?

Vergődő kis szerelmek, szerteszét

Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,

Elfáradt vándor, céltalan uton,

Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,

Miért is hurcolom még, nem tudom,

S miért a versek, ez a fájó, éber

Ösztön: árulni halk bánatomat,

Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? -

Így sírtam ott a hűvös fák alatt.

S költőm! akkor Te jutottál eszembe,

Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,

Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,

S már nem is várja víg szabadulását.

Itt rejtegetted kínját életednek,

S itt éhezett szelíd lelked halálra,

Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek,

A remény hamujában sült pogácsa...

S mégis, magányod csendes, hűs ölén,

- Mert a magány ád végső menhelyet:

Ez a preri, hol mint sötét bölény,

Nagyhomlokú tünődés lépeget,

Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor,

A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, -

Magányodban, betegen, árván, titkon,

Mégis maradt egy felpihegő vágyad:

Csokonaim! halál pálmái árnyán,

Debrecen magány-prerijén bús farmer,

Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván,

Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel;

Épül-e össze valami belőle:

Nagy és egész mű? - rezignáltan lested:

Fő, hogy idejét az ember elölje,

S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!

Egy éneket kezdtél tervelni itt,

Hogy fájó életed beléfelejtsed,

A haza honfoglaló hőseit

Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet;

Ki elveszítéd sorsod tartományát,

Szerelmet, hitet, egészséget, mindent,

Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át

A megnyert haza drága képe intett!

Ó, mester! ím a késő famulus

Megért: ha minden más kötés laza,

Mi még a léthez fűzi ferde, bús

Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!

Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,

Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák

Képét, magány s csönd, - s megindultan, szépen

Utolsó álmunk: boldog Magyarország!

A magyar remény-korszak kezdetén

Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm,

Mert ez a végső, szent virtus: szegény

Magyar költő, bár félholtan is, költsön:

Hátha a magyar Jövő szebben épül,

Ha szívünk vérét vakolatul venné:

Elénk bús szimbólummá ekként szépül

A balladás Kőmíves Kelemenné!

Ezen merengtem én el akkor este,

S felszegte fejét szívemben a bánat,

S látott új eget s új földet, a messze

Jövőben látta dús, boldog hazámat!

És szóltam: Néki zengem énekem!

Néki áldozom koldus kincsem, híven,

E gyűszű könnyet: ifjú életem,

És e marék vért: eldobogó szívem!

Vemhes az Idő új honfoglalással,

Költőm! én is honszerzést dalolok,

Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal,

S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok;

Tehozzád méltó hősül illett Árpád,

Enyém bukik, s tán én is féluton

Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább,

Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének,

Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,

Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:

Tiéd e csendes invokáció !

S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!

Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,

Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván

Egy vérző szív a kormányzó pilóta...

(1913)

A második feladatrészről szóló szaktanári elemzést itt tudjátok elolvasni: