Ha valahol fánk sül, ott biztosan ünnep van. Már a középkori Európában is létezett fánk, ami a bőség, mulatság és az önfeledt vigasság jelképe volt, főleg a farsangi időszakban, amikor a nagyböjt előtti utolsó nagy lakomákat tartották.
A fánk olyannyira nem új, hogy már az ókori Rómában is készítettek olajban sült tésztagolyókat, amelyeket mézzel locsoltak meg – de igazán népszerűvé a középkor idején vált, és minden kultúrának megvan a sajátja: Németországban Berliner Pfannkuchen, Hollandiában mazsolás oljebollen, Lengyelországban lekvárral töltött paczki, Franciaországban könnyű beignet, Olaszországban krémes bombolini, az Egyesült Államokban a lyukas donut.
A magyar farsangi fánk egészen más
A magyar változat elterjedésében fontos szerepet játszott Mátyás király és felesége, Beatrix királyné. Egyes feljegyzések szerint az Itáliából érkező Beatrix szakácsai hozták magukkal Magyarországra a fánkot, amely először a budai udvar asztalain jelent meg. A paraszti konyhákban csak jóval később, az 1800-as években kezdett elterjedni.
A szalagos fánk megmondja a jövőt
Több népi hiedelem is kötődik a szalagos fánkhoz. Például, farsangkor, vízkereszt idején a fiúk háztűznézőbe vitték magukkal, és ha a lány viszonozta az érzelmeket, megfelezték a fánkot. A közepén futó fehér gyűrű egyrészt a tökéletes tészta jele, másrészt a jegygyűrű szimbóluma – az esküvő már nagy valószínűséggel a küszöbön volt. Volt, ahol pénzérmét sütöttek bele a jólét reményében, a Szerémségben pedig úgy tartották, hogy ha farsangkor fánkot esznek, az megóvja a házat a tavaszi szelektől. A Tiszántúlon pedig jósoltak belőle: híg tésztát csurgattak a zsírba, és a kirajzolódó formákból kiolvasták a jövőt – írja a Hamu és Gyémánt.
