A nő, aki hitt abban, hogy a neveléssel egy egész ország jövőjét meg lehet változtatni – ki volt Brunszvik Teréz?

Átalakulóban van a magyar óvodai nevelés rendszere: mint ahogyan arról több ízben is beszámoltunk, az elmúlt hetek minisztériumi egyeztetésein többek között az iskolaérettség megállapításának újragondolásáról, az oviKRÉTA átalakításáról, a gyógypedagógiai ismeretek erősítéséről és az óvodai nevelő képzés kivezetéséről is szó esett. A tervezett változások nemcsak az óvodák mindennapi működését, hanem az ott dolgozó szakemberek feladatait és képzését is érinthetik, miközben a szakszervezetek azt is kiemelten hangsúlyozzák, hogy az óvodákban több szakemberre, kisebb terhelésre és rendezettebb munkakörülményekre lenne szükség.

Éppen ezért különösen érdekes visszanézni oda, ahonnan a hazai óvodai nevelés története elindult: Brunszvik Teréz párját ritkító életútjához és munkájához, valamint az első magyar kisdedóvó megalakulásához.

Már fiatalon eldöntötte, hogy nem a megszokott úton fog haladni

Brunszvik Teréz 1775-ben látta meg a napvilágot Pozsonyban arisztokrata családban. Apja, Brunszvik Antal a korszakhoz képest kifejezetten felvilágosult gondolkodású ember volt, és lányainak is szokatlanul széles körű műveltséget biztosított – ennek köszönhetően Teréz több nyelven beszélt, zenélt, filozófiával, irodalommal és vallási kérdésekkel is foglalkozott. Visszaemlékezései szerint már gyerekként hallott Szókratészről és Platónról, apja pedig politikáról és a kor nagy nemzetközi eseményeiről is beszélgetett vele.

Mindemellett a zenéléshez is remekül értett: már gyerekként tehetséges zongorista volt, családja révén pedig a történelem egyik legnagyobb hatású komponistájával, Ludwig van Beethovennel is szoros kapcsolatba került. A zeneszerző Terézt és húgát, Jozefint is tanította, a Brunszvik családdal pedig később is kapcsolatban maradt. Egy időben még az is felmerült, hogy Beethoven rejtélyes „halhatatlan kedvese” Teréz lehetett, ezt azonban a későbbi történelemkutatások többsége nem tartja valószínűnek.

Teréz életének sokkal meghatározóbb fordulata volt apja korai halála, így tizenévesen fogadalmat tett arra, hogy nem a hagyományos arisztokrata női életet választja, hanem a társadalom jobbításának szenteli magát.

Egy meghatározó találkozás

Fiatalkorában sokat utazott Európában, és tudatosan kereste azokat az új pedagógiai módszereket, amelyeket Magyarországon is alkalmazni lehetne. Svájcban találkozott Johann Heinrich Pestalozzival, korának egyik legnagyobb hatású pedagógiai gondolkodójával. Hat hetet töltött yverdoni intézetében, részt vett az órákon és vitákon, és mélyen hatott rá az a gondolat, hogy a nevelésnek nem a gyermek társadalmi helyzetéből, hanem a szükségleteiből és képességeiből kell kiindulnia.

Pestalozzi szerint a gyerekek fejlődésében az értelem mellett az érzelmeknek, az erkölcsnek és a gyakorlati készségeknek is szerepük van, a korszak szigorú, testi fenyítést és megszégyenítést is alkalmazó nevelési gyakorlatával szemben pedig a gyerekek személyiségére és természetes fejlődésére helyezte a hangsúlyt – Teréz számára ez meghatározó felismerés lett.

Úgy gondolta, nem elég akkor elkezdeni nevelni a gyereket, amikor iskolába kerül, hiszen az első években szerzett tapasztalatok egész életre meghatározóak. Egyik legismertebb alapeszménye a következőképpen hangzik:

A korai nevelés a legfontosabb. Amit az ember gyermekként lát, az segíti egész életében, hogy a jó felé orientálódjék.

Nem gyermekmegőrzőt akart létrehozni

Az első magyarországi kisdedóvót 1828. június 1-jén nyitotta meg Angyalkert néven, édesanyja budai házában, a mai Mikó utca és Attila út sarkán, ráadásul saját pénzből. Ő maga azonban nem állt meg egyetlen intézménynél: célja az volt, hogy az óvodai nevelés minél szélesebb körben elterjedjen. Elsősorban szegény családok gyermekeit akarta elérni. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a megfelelő neveléshez való hozzáférés nem függhet attól, milyen családba született valaki.

Ennek érdekében 1836-ban egyesületet alapított, személyesen további 11 óvoda létrehozásában vett részt, haláláig pedig már mintegy 80 kisdedóvó működött. Kezdeményezése Magyarország határain túlra is eljutott, többek között Bécsben, Regensburgban és Münchenben is alapítottak hasonló intézményeket.

Az első Angyalkertben körülbelül negyven gyerekkel foglalkoztak. Beszéd- és értelemgyakorlatokat végeztek velük, meséltek nekik, vallási és erkölcsi nevelést kaptak, és a korabeli beszámolók szerint olvasással, számolással, földrajzzal, egészségtannal és gyakorlati ismeretekkel is találkoztak.

Ez a rendszer mai szemmel több ponton inkább hasonlított előiskolára, mint a mai értelemben vett, játékra épülő óvodára. Teréz gondolkodásának azonban volt egy olyan eleme, amely ma is könnyen felismerhető a kisgyermekkori pedagógiában: a gyermek egész személyiségét akarta fejleszteni, nem pusztán tudást átadni neki.

A jó nevelőn múlik minden

Európai útjai során mintegy kétszáz különböző nevelőintézetet látogatott meg és vizsgált meg – tapasztalataiból arra a következtetésre jutott, hogy bármilyen jó is egy intézmény vagy pedagógiai módszer, a nevelés minőségét végső soron a nevelő személye határozza meg.

Ezért a megfelelően képzett pedagógusok ügyét legalább annyira fontosnak tartotta, mint maguknak az óvodáknak a létrehozását.

Tanítóképző intézet létrehozását is tervezte, és támogatta a pedagógusok önművelését, emellett pedig azért is küzdött, hogy a nők magasabb szintű oktatáshoz és pedagógiai képzéshez juthassanak. A nőnevelés számára nem különálló ügy volt. Úgy gondolta, hogy a kisgyermekek nevelésének minősége szorosan összefügg azzal, milyen műveltséget és lehetőségeket kapnak a nők.

Unokahúgával, Teleki Blankával később az első magyar nőnevelő intézet létrehozásában is szerepet vállalt, 1829-ben pedig olyan iskolát szervezett cselédlányoknak, akik közül sokan írni és olvasni sem tudtak.

„Nevelés, nevelés a nagy szó”

Teréz gondolkodásában a gyermeknevelés nemcsak egyéni vagy családi kérdés volt, hanem társadalmi ügy: egész életében úgy tartotta, hogy egy ország jövője attól is függ, milyen embereket nevel. Nem pusztán művelt gyerekeket akart, hanem önálló, erkölcsös, gondolkodó felnőtteket. 1843-ban Wesselényi Miklóshoz írt levelében így fogalmazott: „Nevelés, nevelés a nagy szó.” Majd arról írt, hogy a gyermekeknek nemcsak testileg kell megszületniük, hanem „lelkileg” is: fejleszteni kell a lelküket, kedélyüket és jellemüket, erősíteni kell képességeiket.

Közel kétszáz évvel később is az a kérdés: milyen a jó óvoda?

Brunszvik Teréz 1861-ben távozott az élők sorából, de az általa Magyarországon meghonosított intézménytípus túlélte az azóta eltelt csaknem két évszázadot. Halálakor már mintegy nyolcvan kisdedóvó működött, ezek közül több létrehozásában személyesen is közreműködött.

Az óvoda persze rengeteget változott: az Angyalkert még erősen oktató, előiskolai jellegű intézmény volt, miközben a mai magyar óvodapedagógia jóval nagyobb szerepet ad a játéknak, az egyéni fejlődési ütemnek és a gyermekközpontú nevelésnek. Mégis van valami, ami összeköti Brunszvik elképzeléseit a jelenlegi vitákkal.

Ő már a 19. század elején abból indult ki, hogy a kisgyermekkori nevelés önálló, különleges szakmai terület; megfelelően képzett szakemberekre van szüksége, és nem lehet pusztán felügyeletként tekinteni rá.

Felmerült a rugalmas tankötelezettség bevezetése – Kereki Judit óvodai egyeztető fórumot hozott létre

Megtartotta első ülését az Óvodai Szakmai Egyeztető Fórum, ahol többek között szóba került a rugalmas tankötelezettség bevezetése, az óvodai nevelőket érintő kérdések, a digitális adminisztráció és az extrém időjárási helyzetek kezelése is.

Források: Rubicon Online, Nemzeti Pedagógus Kar, 24.hu