Olaszországban az értelmiségit, vállalkozót, üzletembert-üzletasszonyt dottorénak, dottoressának titulálja a pórnép, így aztán a szülők álma, hogy az ő gyerekük is a tanult, finom embereknek kasztjába kerüljön. Bármilyen nehézségek árán dottorét-dottoressát faragnának belőlük. Pedig miközben a munkanélküliségi ráta 8,3 százalék körül van, addig a 15–24 év közötti fiatalok körében ez az arány 26,5 százalék, érettségivel, friss diplomával ugyanis szinte reménytelen elhelyezkedni. Sok szakmában viszont kapva kapnának a fiatalokon, mégsem tolonganak a jelentkezők szakmunkásképzésre vagy ipari tanulónak.

Egy frissen megjelent adat szerint tavaly különféle kézműves kisipari szakmákban több mint 23 ezer munkahelyet nem tudtak betölteni. Pedig az olcsó távol-keleti konkurenciával szemben Olaszország csak az igényes, egyedi vagy kis szériás Made in Italy termékekkel tudja megőrizni versenyképességét a világpiacon például a divat-, a textil- és a bútoriparban. Utánpótlás híján azonban egyre több ilyen vállalkozás kénytelen lehúzni a rolót – állítják gazdasági szakemberek. Emellett a szolgáltató ágazatokban is nagy szükség lenne képzett fiatal munkaerőre, sokan mégis divatos, ám a munkavállalás szempontjából bizonytalan foglalkozásokra áhítoznak inkább, mintsem elszegődnének cipőkészítők, szabók, asztalosok, villanyszerelők, cukrászok műhelyébe.

Egy neves cipőipari vállalkozás vezetője, Diego Rossetti szerint a fiatalok úgy gondolják, jobban hangzik a barátaik előtt, ha azt mondják, egy call centerben dolgoznak, mint ha bevallják, hogy valamilyen kétkezi mesterségre adták a fejüket. Pedig az olasz kézműiparosok szövetségének kimutatásai szerint ebben a szektorban a frissen végzettek 70 százaléka azonnal állást talál, méghozzá nem ideig-óráig szólót, hanem határozatlan idejű munkaszerződéseset.

Vissza a kaptafához

Az olasz kormány idén januárban azzal próbálta a szakmatanulásra ösztönözni a fiatalokat, hogy 16-ról 15 évre szállította le a tankötelezettség korhatárát abban az esetben, ha valaki az utolsó iskolai évet szakmunkástanulónak állva váltja ki. A lépést azzal indokolták, hogy 126 ezer olyan 14–17 év közötti fiatal teng-leng országszerte, aki abbahagyta az iskolát, és nem dolgozik – legalábbis legálisan nem.

A kormányrendelet azonban nem igazán nyerte el az érintettek tetszését, de a vállalkozói szféra sem lelkesedett érte. Kultúra és intelligencia kell a különféle mesterségek elsajátításához, márpedig egy fiatal, aki csak bukdácsol az iskolában, és amint lehet, abbahagyja, az gyakran még írni-olvasni sem tanult meg rendesen. Emellett a mesterek azt sem akarják vállalni, hogy a gyermek- és felnőttkor határán lévő fiatalokat nekik kelljen nevelniük.

Ha nem is szívesen, az elmúlt években, különösen a gazdasági válság nyomása alatt, sok olasz család kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tanulhat minden gyerek egyetemen, főiskolán, mert az öregedő társadalomban nincs, aki eltartsa őket. Egyre elterjedtebb nézet, hogy vissza kell adni a kétkezi munka becsületét, annál is inkább, mert ez ma már nem egészségtelen gyárakban, üzemekben, sötét poros kis műhelyekben folyik, hanem a modern technológia eszközeivel felszerelt munkahelyeken. Úgy tűnik, egyre több fiatalt sikerül erről meggyőzni, mert tavaly már 645 ezren vettek részt szakmunkásképzésben, közel kétszer annyian, mint tíz éve. A mesterséget tanulók 6,5 százaléka 15–17 év közötti, 41 százalékuk 18–21 éves, a többiek idősebbek, merthogy Olaszországban 35 év a szak-munkásképzés felső korhatára. A többség tehát nem bébi robotosként kezdi az életét, hanem legalább érettségivel.

Karcsú franciák

Nem igazán menő dolog szakmát tanulni Franciaországban sem, pedig az állam évek óta különféle kedvezményekkel, programokkal és euró-százmilliókkal ösztönözné a fiatalokat és a cégeket erre. Tavaly is csak 400 ezren vettek részt szakmunkásképzésben, közel 200 ezren pedig úgy tanultak szakmát, hogy közben más – akár felsőfokú – tanulmányaikat is folytatták. A két szám összesítve mintegy 40 ezerrel marad el a kormány által kitűzöttől, pedig a munkanélküliség Franciaországban is súlyosab-ban érinti a fiatalokat, mint a felnőtt munkavállalókat.

Elvben persze mindenki támogatja, hogy minél több fiatal tanuljon olyasmit, amire a társadalomnak szüksége van, így el is tud helyezkedni: a cégvezetők 70 százaléka nagyon hasznosnak tartja a szakképzést, a fiataloknak pedig a 95 százaléka mondta azt egy felmérés szerint, hogy jó dolog az úgynevezett váltó képzés, vagyis az, hogy fele időben iskolai tanulmányaikat végzik, fele időben pedig egy gyárban, üzemben, irodában tanulnak szakmát.

Ez utóbbira az állam is példát szeretne mutatni: az elkövetkező öt évben 100 ezer fiatalt képeznének tanulás mellett az állami adminisztrációban valamilyen szakmára. A magánvállalkozások a gyakorlatban azonban továbbra is vonakodnak elkötelezni magukat a szakképzés mellett. Egyrészt mert ehhez nekik kellene elegendő számú és tudású mestert biztosítaniuk, aki foglalkozik a tanulókkal, másrészt mert legalább évi 6 ezer eurójukba kerül egy szakmunkástanuló, akinek – koruk-tól, végzettségüktől függően – a minimális órabér (jelenleg bruttó 8,86 euró) 25–78 százalékát kell bérként kifizetniük. Ez átlag évi 6 ezer euró, amit messze nem fedeznek az állami támogatások.

Sőt, a cégvezetők arra panaszkodnak, hogy miközben szakképzési járulékként évi közel 2 milliárd eurót fizetnek be a büdzsébe, ennek csak a felét költi az állam közvetlenül szakmunkásképzésre, a többit különböző, a kérdés szervezésé-vel, adminisztrációjával foglalkozó szervezetek kapják. A legfőbb akadály azonban mentalitásbeli, vagy ahogyan a Schneider Electric cég felügyelőbizottságának elnöke, Henri Lachmann fogalmazott, kulturális jellegű: a szülők akkor adják szakmunkástanulónak a gyermeküket, amikor nem tudják, mit kezdjenek vele. Vagyis: kudarcként élik meg a dolgot.


Vásárhelyi Júlia


Az oktatás témaköréből további érdekességet tudhat meg az eduline szakmai támogatásával készült Oktatás Plusz 2010 című kiadványból, amelyet megvásárolhat az újságárusoknál, vagy megrendelhet a www.hvgplusz.hu weboldalon.