A saját pedagógiai gyakorlatomban előfordult, hogy elmeséltem a diákjaimnak: összevesztem a fiammal, mert úgy éreztem, túl sok időt tölt számítógépes játékokkal. Megkérdeztem tőlük, szerintük hogyan lehetne kezelni egy ilyen helyzetet. A téma számukra sem volt ismeretlen. Sok családban okoz konfliktust a képernyő előtt töltött idő, így a beszélgetés hamar közös gondolkodássá vált.
A diákok szívesen kapcsolódtak be. Elmondták a véleményüket, saját tapasztalataikat, és javaslatokat is megfogalmaztak. Évekkel később is emlegették ezeket a beszélgetéseket.
A pedagógus ebben a helyzetben megmutatta, hogy ő maga is kerülhet nehéz helyzetbe, és neki is szüksége lehet arra, hogy végiggondolja a lehetőségeit. A döntés felelősségét természetesen nem adta át a gyerekeknek. A beszélgetés célja az volt, hogy egy mindenki számára ismerős élethelyzetet közösen értelmezzenek.
Az ilyen helyzetekben a diákok nem pusztán egy felnőtt magánéletébe nyernek betekintést. Azt is megtapasztalhatják, hogyan lehet egy konfliktusról beszélni, mások véleményét meghallgatni és saját álláspontunkat felülvizsgálni.
Az ilyen beszélgetések fejlesztő hatással is bírhatnak, a pedagógus elfogadottságát pedig növelhetik. A tanár viselkedése így önmagában is mintát adhat az érzelmek kezelésére és a problémák megközelítésére.
Hitelesség és érzelmi önszabályozás
A pedagógus érzelmi működése a tantermi kapcsolatok része. A szakirodalom az utóbbi években egyre többet foglalkozik azzal, hogyan szabályozzák a tanárok az érzelmeiket, és ennek milyen következményei lehetnek a tanításra, a tanár-diák kapcsolatra és magára a pedagógusra nézve.
Karen Aldrup, Bastian Carstensen és Uta Klusmann 2024-es, az Educational Psychologist folyóiratban megjelent szisztematikus áttekintése a tanári érzelemszabályozás különböző kutatási irányait kapcsolja össze. A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a tanári érzelmek kezelése a tanítás eredményességével és a tanár-diák interakciókkal is összefügg.
Hui Wang és szerzőtársai 2023-as metaanalízise 87 tanulmány eredményeit dolgozta fel. A kutatás különbséget tesz az érzelmek kialakulásának korai szakaszában alkalmazott szabályozási stratégiák és a már megjelenő érzelmi reakciók utólagos kezelésére irányuló módszerek között. Eredményeik szerint az előbbi stratégiák több vizsgált tényezővel kedvezőbb kapcsolatot mutattak.
Ez arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a pedagógusnak érdemes felismernie saját érzelmi állapotát, és tudatosan felkészülnie a nehéz helyzetekre.
A hitelesség kérdését Melanie M. Keller és Eva S. Becker is vizsgálta. Tanulmányuk a tanárok érzelmi megnyilvánulásai és a diákok érzelmi reakciói közötti kapcsolatot elemzi. A kutatás arra utal, hogy a tanári érzelmi hitelességnek jelentősége lehet az osztálytermi folyamatokban, bár az eredményekből nem vezethető le egyszerű, minden helyzetre érvényes szabály.
A személyes önfeltárás kérdését Alastair Henry és Cecilia Thorsen is vizsgálta. A svéd középiskolákban végzett kutatásuk azt elemzi, hogyan jelennek meg a tanárok személyes identitásának egyes elemei a tanórai kommunikációban, és ezek miként alakíthatják a tanár-diák kapcsolatot. A szerzők szerint a személyes közlések jelentősége hosszabb távon, a kölcsönös ismeretség és a kapcsolati bizalom alakulásában is megmutatkozhat.
Mindez nem jelenti azt, hogy a pedagógusnak minden érzését meg kell osztania a tanítványaival. A hitelesség nem azonos a korlátlan önfeltárással. A szakmai felelősség része annak felismerése, hogy egy adott közlés kinek az érdekét szolgálja, milyen hatással lehet a gyerekekre, és milyen szerepet vár el tőlük.
Mi történik, ha a tanár válófélben van?
A kérdés nehezebbé válik, ha a pedagógus komoly magánéleti válságon megy keresztül. Például válik, beteg családtagot ápol, vagy olyan veszteséget él át, amely hosszabb időre megváltoztatja a mindennapjait. Elvárható-e tőle, hogy erről egyáltalán ne beszéljen az osztályának?
A válasz szerintem attól függ, mit és hogyan mond el. Ha a gyerekek érzékelik a tanár megváltozott viselkedését, a teljes hallgatás akár bizonytalanságot is kelthet bennük. Egy rövid, életkorukhoz illeszkedő magyarázat segíthet megérteni a helyzetet.
A pedagógus például elmondhatja, hogy most nehéz időszakon megy keresztül, ezért előfordulhat, hogy fáradtabb vagy türelmetlenebb a megszokottnál. Azt is jelezheti, hogy a probléma megoldásáért a felnőttek felelősek, és a gyerekeknek emiatt nem kell aggódniuk.
A határ ott húzódik, amikor a közlés már a tanulókra helyez érzelmi terhet. A gyerekek nem válhatnak a pedagógus bizalmasaivá, tanácsadóivá vagy lelki támaszaivá. Nem feladatuk megnyugtatni a tanárt, oldani a bűntudatát, vagy állást foglalni a családi konfliktusaiban. A pedagógusnak a saját nehézségei feldolgozásához felnőtt segítséget kell keresnie.
A személyes közlés tehát akkor marad a szakmai kapcsolat keretein belül, ha segíti a helyzet megértését, és közben nem változtatja meg a szerepeket. A tanár továbbra is a felnőtt, aki felelősséget visel a gyerekekért.
Kapcsolati kompetencia és a dániai tapasztalat
A dán pedagógiai gondolkodásban fontos szerepet kap a relationskompetence, vagyis a kapcsolati kompetencia. Louise Klinge dán kutató szerint a pedagógus kapcsolatteremtő és kapcsolatfenntartó képessége alapvető jelentőségű az osztály közösségének, a tanulásnak és a diákok jóllétének szempontjából. A tanárnak egyszerre kell figyelnie a tanulókra, a tanítás tartalmára és saját magára.
A kapcsolati kompetencia szempontjából a pedagógus önismerete is fontos. A tanárnak tudnia kell, milyen érzéseket váltanak ki belőle a különböző tanulói helyzetek, mikor reagál személyes indíttatásból, és mikor van szüksége arra, hogy megálljon, mielőtt válaszol. Ez a fajta tudatosság segíthet abban is, hogy a saját érzelmeit ne terhelje rá a gyerekekre.
A dániai tapasztalatok számomra azért érdekesek, mert a trivsel a közösségi biztonság és a mindennapi elégedettség kérdése a pedagógiai és szociális szakmai gondolkodásban is hangsúlyosan jelenik meg.
A jóllét azonban nem pusztán kellemes hangulatot jelent. A biztonságos kapcsolatokhoz őszinteségre, kiszámíthatóságra és világos határokra is szükség van.
Mit tanulhat ebből a SOSU-képzés?
A dániai SOSU-képzésben – vagyis a szociális és egészségügyi gondozói szakemberképzésben – találkoztam a személyes, a szakmai és a privát szféra megkülönböztetésével, a három P-ként emlegetett szemlélettel: personlig, professionel og privat.
A három fogalom segít tudatosítani, hogy a segítő szakember személyisége és emberi jelenléte része a munkájának, miközben a magánélete és a szakmai szerepe között határokat kell tartania.
A gondozási kapcsolatban különösen fontos kérdés, hogy a szakember önfeltárása kinek az érdekeit szolgálja. Egy személyes megjegyzés közelebb hozhatja egymáshoz a gondozót és az ellátottat, oldhatja a feszültséget, és bizalmat teremthet. A gondozó saját problémáinak részletes megosztása azonban könnyen az ellátottra helyezhet olyan terhet, amelynek viselése nem az ő feladata.
Ez a szemlélet a pedagógiai munkára is érvényes. A tanár személyisége, érzékenysége, humora és őszintesége része a nevelői jelenlétnek. A szakmai határok tudatos megtartása közben azonban mindig figyelnie kell arra, hogy a közlés a gyerekek fejlődését és biztonságérzetét szolgálja-e.
Nem kell érzelemmentes pedagógusnak lennünk
A pedagógusnak is van hátizsákja. Vannak napok, amikor könnyebben veszi az akadályokat, és vannak, amikor több türelemre, tudatosságra és önfegyelemre van szüksége. A gyerekek ezt gyakran akkor is érzékelik, ha a tanár nem beszél róla.
A szakmai felkészültség része, hogy a pedagógus felismeri saját érzelmeit, felelősséget vállal a viselkedéséért, és képes eldönteni, mit oszt meg a tanítványaival. Egy jól megválasztott személyes közlés közelebb hozhatja a tanárt és a diákot, és lehetőséget teremthet arra, hogy a gyerekek a felnőttek példáján keresztül tanuljanak az érzésekről, a konfliktusokról és azok kezeléséről.
A pedagógusnak nem kell tökéletesnek látszania, arra viszont ügyelnie kell, hogy a saját hátizsákját ne a gyerekekkel cipeltesse.
Egy dániai SOSU-órán, egy prezentáció közben szembesültem azzal, hogy a kooperáció és a kollaboráció fogalmát mennyire eltérően értelmezhetjük. Pedagógusként régóta foglalkoztat ez a kérdés. Magyarországon tanítottam, tanulásszervezési módszereket alkalmaztam és pedagógusokat is képeztem. A kooperatív tanulás számomra nem egy divatos módszertani címke, amelyet utólag ragasztunk a csoportmunkára, hanem tudatosan felépített pedagógiai rendszer. Vélemény.