Átalakul a pedagógusképzés, megszűnnek a tanárszakok az NKE-n
Jelenleg az oktatási tárca azon is dolgozik, hogyan lehet méltányosan és jogszerűen kivonni a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről a tanárszakokat.
Augusztus végén Tarr Zoltán minisztériuma bejelentette: rendelettervezet készült arról, hogy az egyházi iskolák diákonként 26 ezer forint egyszeri rezsitámogatást kaphatnak októberben.
A rendelettervezet szerint ez az „azonos finanszírozás elvét” követi: azt terjeszti ki az egyházi iskolákra, ami az állami iskoláknak már jár.
Az ilyen hírek után menetrend szerint elindul az egyház-vita. Az egyik oldal felháborodik, hogy már megint ők kapnak, a másik pedig megvédi őket: közfeladatot látnak el, és sokak fejében egészen a rendszerváltás utáni vagyonrendezésig és a Vatikáni Megállapodásig nyúlik vissza az az érzés, hogy ez a finanszírozás „jár” az egyházaknak.
Szerintem nem az egyházakkal van itt baj. Ők használják azt a rendszert, ami van. Miért ne tennék? Arról lenne érdemes vitatkozni, hogy miért osztja el ezeket a lehetőségeket ilyen egyenlőtlenül a finanszírozási rendszer.
Az egyházi iskola is magániskola. Csak mi nem hívjuk annak
Van itt rögtön egy fogalmi zavar. Magyarországon az egyházi iskolát általában nem nevezzük magániskolának. Az OECD viszont egyszerűbb határt húz: ami nem állami működtetésű iskola, az private school.
Ebben az értelemben az egyházi, az alapítványi, az egyesületi és a cég által fenntartott iskola mind magániskola. Ezért tűnhet nálunk a magániskolai szektor kicsinek, miközben a nem állami fenntartók szerepe valójában jelentős: a gimnazisták közel fele nem állami intézményben tanul.
És ez a fogalmi zavar nem teljesen ártatlan. A "minek támogassunk magániskolát?" reflex így csak a szektor kisebbik, nem egyházi részére csap le, miközben a nem állami kör legnagyobb részét, az egyházi iskolákat, elkerüli a címke.
Ezen a nem állami körön belül ráadásul a finanszírozás sem bánik egyformán az iskolákkal. Az állam a költségvetési törvény alapján a nem állami iskoláknak is ad átlagbéralapú támogatást.
Általános iskolában 11,8 gyerekenként számol egy pedagógussal, gimnáziumban 12,5 gyerekenként, és ehhez rendeli hozzá az állami rendszerben számolt éves pedagógusköltséget. Így jön ki tanulónként nagyjából évi 860 ezer forint.
Csakhogy egy iskola nem csak tanárokból áll. Kell hozzá épület, fűtés, villany, bútor, számítógép, könyvelés, adminisztráció, tanártovábbképzés, gyermekvédelem és még rengeteg olyan munka, amitől egy iskola ténylegesen működni tud.
A 860 ezer forint nagyságát ezek költsége nem befolyásolja: a képlet alapja lényegében a pedagógusok bére és közterhe. (Vagyis a támogatás 40 százaléka adóként és járulékként rögtön vissza is kerül az államhoz.)
Az egyházi és a nemzetiségi önkormányzati fenntartók emellett kapnak egy külön, fix összegű működési támogatást is, évi 300 ezer forintot gyerekenként — ezt a többi nem állami iskola nem kapja. E két jogcímet nézve nagyjából 35 százalékkal több állami pénz jut egy egyházi iskolára, mint egy hasonló, más magánfenntartású iskolára.
És a különbség nem áll meg a működési támogatásnál. Amikor egy állami vagy önkormányzati iskolát egyház átvesz, az iskola épületét és felszerelését kérésére ingyen tulajdonba kell adni neki.
A nonprofit, nem egyházi fenntartású iskolák viszont sem a 300 ezer forintos működési támogatást, sem a mostani rezsitámogatást, sem az ingatlanátadás lehetőségét nem kapják meg: a rezsiemelkedést végső soron a szülői hozzájárulásokból kell fedezniük, és sokuknak maguknak kell ingatlant biztosítaniuk, például piaci bérleti díjat fizetve. Ezt belülről is látom: egy ilyen iskolának, a Budapest Schoolnak vagyok az egyik alapítója.
1997-ben a vallásszabadságról szólt a vita. Ma miről szól?
Az egyházi iskolák finanszírozásáról szóló vitában könnyen összecsúszik két külön történet. Az egyik valódi történelmi sérelem: 1945-ben a földreform során a katolikus egyház földbirtokainak túlnyomó részét elvették, köztük oktatási és szociális intézmények fenntartását szolgáló vagyont is, 1948-ban pedig az egyházi iskolákat államosították.
A rendszerváltás után ennek rendezésére külön vagyonrendezési rendszer született: az 1991-es egyházi ingatlantörvény, majd a Vatikáni Megállapodás rendelkezett a visszaadható ingatlanokról és arról a járadékról, amely a vissza nem adott vagyoni igények ellenértékéből keletkezett.
A másik történet az egyházi iskolák mai működésének finanszírozása. Maga a Vatikáni Megállapodás is külön kezeli a kettőt.
Az oktatásnál azt mondja ki, hogy az egyházi iskola ugyanolyan szintű pénzügyi támogatást kapjon, mint egy hasonló állami vagy önkormányzati intézmény. Az eredeti számítás még az önkormányzatok tényleges működési és felújítási kiadásaiból indult ki. Ez nem kárpótlási szabály volt, hanem egy közszolgáltatás finanszírozásának elve.
Ennek ráadásul már a Vatikáni Megállapodás előtt megvolt az alkotmányos alapja. Az Alkotmánybíróság 1997 áprilisában a vallásszabadságból vezette le az egyházi iskolák különleges finanszírozási helyzetét. Az érvelés érthető: a vallásszabadság ne csak azt jelentse, hogy szabad vallásos iskolát alapítani, hanem azt is, hogy ez valódi választási lehetőség legyen a vallásos családok számára. Az állam lényegében azt vállalta: ha az egyház iskolát működtet helyette vagy mellette, akkor annak működéséhez is hozzájárul.
Szerintem fontos ezt a két történetet szétválasztani. A múltbeli vagyonvesztés valós sérelem volt, és annak rendezésére külön rendszer jött létre. Az egyházi iskolák működési támogatásának viszont van egy ennél erősebb, jelen idejű indoka: közfeladatot látnak el, és egy jó iskola működtetése pénzbe kerül.
Azóta eltelt közel harminc év, és maguk az egyházi iskolák is sokkal szélesebben írják le ezt a közfeladatot. Kézdy Edit, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója egy most megjelent, az evangélikus oktatás jövőjéről szóló interjúban alternatív pedagógiai módszerekről beszél a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek számára, esélyegyenlőségi programokról, és úgy fogalmaz: „laboratóriumként működünk”.
Ezekkel a célokkal nehéz vitatkozni. És egyikhez sem kell egyházi fenntartónak lenni. Egy nem egyházi nonprofit iskola ugyanúgy képes SNI-s gyerekeket támogatni, esélyeket teremteni és új pedagógiai módszereket kikísérletezni.
Az 1997-es döntést ezért nem is akarom mai szemmel visszamenőleg megítélni. A mai kérdés más: ha ugyanazt a közfeladatot és ugyanazt a társadalmi értéket egy másik nonprofit iskola teremti meg, miért érjen kevesebbet?
Erre persze könnyű azt mondani: miért adjon az állam pénzt egy iskolának, amelyik pénzt kér a szülőktől? Elsőre ez teljesen logikus érv.
A szülői hozzájárulás lehet következmény is
A nem állami iskolák egy része nem egy nagy külső fenntartó pénzéből működik: maga a szülőkből és pedagógusokból álló közösség hozza létre és tartja fenn az iskolát. Ilyenkor a szülői hozzájárulás nem valamilyen extra szolgáltatás ára vagy tulajdonosi profitot finanszíroz, hanem gyakran egyszerűen az a pénz, amiből az iskola működni tud.
Csakhogy ha az állam az egyik nem állami iskola működési költségeit jelentős részben kifizeti, a másikét pedig nem, akkor az utóbbi honnan szerezze meg a hiányzó pénzt?
A szülőktől.
Innen már magától forog a kör: kevés közpénz, ezért magas szülői hozzájárulás. Magas hozzájárulás, ezért szűkebb, tehetősebb kör fér hozzá. És mivel fizetős és szelektív: minek támogatnánk?
A rendszer előállítja az indokot, amivel aztán kizár. Ördögi kör, és évről évre újraindul.
Az oktatásnak szüksége van helyekre, ahol újat lehet kipróbálni
Ha elfogadjuk, hogy az oktatásnak szüksége van ilyen laboratóriumokra, érdemes azt is végiggondolni, hogyan finanszírozzuk őket.
Egy kísérleti iskola értelme éppen az, hogy nem tudjuk előre a választ. Kipróbál valamit, megnézi, működik-e, és ha igen, mások is tanulhatnak belőle.
Ennek Magyarországon komoly hagyománya van. Már az 1985-ös oktatási törvény engedélyezte a kísérleti és alternatív programokat, a rendszerváltás körül pedig sorra jöttek létre olyan iskolák, amelyek pedagógiai műhelyként próbáltak ki új módszereket. Sok mai alternatív iskola évtizedek óta ezt a szerepet tölti be.
Az oktatáspolitikának ezért nem azt kellene eldöntenie, melyik fenntartói forma jogosult kísérletezni, hanem azt kellene segítenie, hogy minél több működő új megoldás szülessen.
Erre a finanszírozás is használható lenne: ha társadalmi értéknek tartjuk az oktatási innovációt, akkor ezt közfeladatként lehet támogatni, függetlenül attól, hogy az adott pedagógiai műhely mögött egyház, alapítvány vagy egyesület áll.
A jó elvet kellene kiterjeszteni
Az Oktatási Hivatal adatai szerint a magyar óvodások és iskolások negyede, a gimnazistáknak pedig közel a fele nem állami intézménybe jár. Nemzetközi összehasonlításban is magas ez az arány: a PISA 2022 szerint Magyarország a vizsgált 78 oktatási rendszer között a kilencedik helyen áll az államilag finanszírozott magániskolákba járó 15 évesek aránya alapján.
Ez már nem marginális szektor. Ha Magyarországon az oktatás jelentős részét nem állami szervezetek működtetik, ez önmagában legitim modell. De akkor a közpénz elosztását nem elsősorban a fenntartó típusának kellene meghatároznia, hanem annak, milyen közfeladatot vállal az iskola.
Tulajdonképpen nem az egyházi iskolák finanszírozási elvét kellene visszavonni, hanem kiterjeszteni. Az az alapgondolat, hogy egy közfeladatot ellátó iskola működésének valós költségét ne kizárólag a fenntartója és a szülők fizessék meg, szerintem helyes.
Ez az egyházi iskolák számára is erősebb állítás annál, hogy a mai támogatás egy régi sérelem miatt „jár”. Azért érdemelnek közpénzt, mert köznevelési közfeladatot látnak el. És különösen értékes, amikor ezen túl esélyt teremtenek, sajátos nevelési igényű gyerekeket támogatnak, vagy új pedagógiai megoldásokat dolgoznak ki. Ezekre joggal lehet büszkének lenni.
És éppen ebből következik, hogy ha ugyanezt egy alapítványi, egyesületi vagy más nonprofit iskola végzi, akkor ugyanennek az elvnek rá is vonatkoznia kellene.
Az állam mondja meg, milyen közfeladatért mennyi közpénz jár: milyen hozzáférést kell biztosítani különböző hátterű családoknak, mennyire legyen átlátható a felvétel, legyen-e plafon a szülői hozzájáruláson, milyen eredményeket kell nyilvánossá tenni, milyen szerepet kell vállalni a társadalmi integrációban, és hogyan kell megosztani a kidolgozott pedagógiai megoldásokat a teljes magyar oktatási rendszerrel.
Aki összevethető közfeladatot és hozzáférési kötelezettséget vállal, kapjon összevethető működési finanszírozást; aki kevesebbet vállal, kapjon kevesebbet.
Nem gondolom, hogy minden nem állami iskolának ugyanannyi pénzt kellene adni. De ugyanazért a közfeladatért ugyanazoknak a szabályoknak kellene érvényesülniük, nem annak, hogy az iskola fenntartója egyház, alapítvány, egyesület vagy nonprofit cég. A mostani rezsitámogatásnál éppen ez hiányzik.
Most ráadásul van egy ritka pillanat, amikor ezen ténylegesen lehetne változtatni, mert a rendelettervezet társadalmi egyeztetésen van. Az egyházi kapcsolatokért is felelős miniszter azért nyúl bele az oktatás finanszírozásába, mert az egyházi fenntartású iskolák rezsiköltségei megnőttek, és erre a problémára találtak 26 ezer forintot gyerekenként. Csakhogy ha erre az állam talált megoldást, nehéz megmagyarázni, miért csak akkor probléma a magasabb rezsi, ha az iskola fenntartója egyház.
Az egyházi iskolák láthatóan jól tudják képviselni az érdekeiket, és ezzel önmagában nincs baj. Ha ennek az a következménye, hogy több pénz jut oktatásra, annak örülni kell. Éppen ezért szerintem most az lenne az igazán erős lépés, ha amit most elértek, segítenének általános elvvé tenni: javasolják ők maguk, hogy a rezsitámogatás járjon minden nonprofit fenntartású iskolának, amelyik ugyanezt a köznevelési feladatot végzi. Nem azért, mert minden iskola egyforma, hanem mert ebben a kérdésben tényleg ugyanaz a probléma: mindenkinek ki kell fizetnie a villanyt, a gázt és a vizet.
Ehhez most nem kellene új oktatáspolitikát írni. Elég lenne a rendeletben egyetlen határt máshová húzni — és ezzel nem elvenni valamit az egyházi iskoláktól, hanem komolyan venni azt az elvet, amelyre az ő támogatásuk is épül: hogy közfeladatért jár a finanszírozás. Ha közpénzből egy közfeladat költségét támogatjuk, akkor ne a fenntartó vallási vagy jogi kategóriája döntse el, ki fér hozzá.
Talán innen érdemes elkezdeni a vitát: nem arról, hogy kapjanak-e az egyházak, hanem arról, hogy ha jár, miért csak nekik?
Egyszeri rezsitámogatást kaphatnak az egyházi iskolák, diákonként 26 ezer forintot adhat a kormány
A megemelkedett energia-, víz- és csatornadíjak miatt kaphatnak kiegészítő támogatást az egyházi fenntartású köznevelési és szakképző intézmények. A rendelettervezet társadalmi egyeztetése szeptember 8-ig tart.
