Az inklúzióról folyó vitákban legtöbbször a hátrányos helyzetű gyerekekről, a sajátos nevelési igényű tanulókról vagy a különféle kisebbségekről esik szó. Pedig az inkluzív iskola problémája ennél sokkal tágabb.
Baj akkor kezdődik, amikor a szülő a saját gyerekéből indul ki
Egy valóban befogadó iskola nem csupán különböző társadalmi hátterű vagy eltérő képességű gyerekeket fogad be, hanem különböző tanulási módokat, különböző fejlődési utakat és végső soron különböző családi elvárásokat is.
Az iskola válságának egyik oka éppen az, hogy a szülők egymással is szembekerülnek, mert mindegyik csoport úgy érzi, hogy a saját gyerekének érdekei sérülnek. A vita így nem az iskolarendszer valódi problémáiról szól, hanem arról, hogy melyik szülői csoport tud nagyobb nyomást gyakorolni az iskolára.
Ennek a jelenségnek a gyökere nem a szülőkben keresendő. A legtöbb szülő természetesen a saját gyerekéből indul ki. Ez teljesen érthető. A baj akkor kezdődik, amikor ebből általános következtetéseket von le az egész iskolarendszerre.
Ha a saját gyereke unatkozik, akkor szerinte az iskola túl lassú. Ha a saját gyereke állandó kudarcokat él át, akkor szerinte az iskola túl nehéz. Ha a gyereke jól teljesít a hagyományos rendszerben, akkor azt gondolja, hogy minden változtatás veszélyezteti ezt a sikert. Ugyanazt az iskolát tehát három különböző szülői csoport három teljesen eltérő módon látja.
A probléma mélyebb oka azonban az iskola szerkezetében rejlik. A mai iskola a tananyagot apró lépésekre bontja, és megpróbálja minden gyerekkel ugyanazt, ugyanabban az időben, ugyanazon az úton végigjáratni. Ez a tanulás olyan felfogásából következik, amely szerint a tudás kis elemekből épül fel, ezeket egymás után kell elsajátítani, majd a végén összeáll a teljes kép.
Ez a logika első pillantásra racionálisnak tűnik, valójában azonban rendkívül kevéssé veszi figyelembe azt, hogy a gyerekek nagyon különböző módon tanulnak. (Már korábbi írásaimban is amellett érveltem, hogy ez a rendszer nem egyszerűen kevésbé hatékony, hanem maga termeli ki azokat a gyerekcsoportokat, amelyekre később hivatkozik.)
Az alkalmazkodók, az elszenvedők és akiknek túl szűkek a keretek
Az első csoportba azok a gyerekek tartoznak, akik alkalmazkodnak. Megtanulják a szabályokat, teljesítik az elvárásokat, viszonylag jó eredményeket érnek el. Róluk sokszor azt hisszük, hogy velük nincs probléma. Pedig gyakran náluk is nagy árat követel a rendszer.
Kíváncsiságuk fokozatosan háttérbe szorul, a tanulás öröme helyét átveszi a megfelelési vágy. Megtanulják, hogy nem a saját kérdéseik fontosak, hanem azok a kérdések, amelyeket a tanár tesz fel. Sokszor kiváló bizonyítványuk lesz, miközben egyre kevésbé érzik, hogy a tanulásnak személyes jelentősége van.
A második csoportba azok kerülnek, akik folyamatos kudarcokat élnek át. A tananyag apró lépései számukra sem könnyebbek, mert minden egyes lépés újabb alkalom arra, hogy lemaradásukat megtapasztalják. Egy idő után már nem is hiszik el, hogy képesek lennének tanulni.
Önértékelésük sérül, motivációjuk eltűnik, és az iskola fokozatosan a kudarc színterévé válik.
A harmadik csoportba azok a gyerekek tartoznak, akik gondolkodása nem fér bele az előre kijelölt tanulási utakba. Ők sokszor gyorsabban haladnának, saját kérdéseik vannak, összefüggéseket keresnek, kísérleteznének, alkotnának. Számukra az iskola nem nehéz, hanem szűk.
Nem a tananyaggal van bajuk, hanem azzal, hogy nincs elegendő szabadságuk.
Közülük kerül ki sok olyan gyerek, akit később fegyelmezetlennek, szétszórtnak vagy motiválatlannak minősítenek, holott valójában egyszerűen másképpen tanulna.
Mindenki elégedetlen és másban látja a hibát
Ehhez a három gyerekcsoporthoz három jellegzetes szülői csoport is kapcsolódik. Az első csoport azt szeretné, hogy minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, mert gyereke ebben a rendszerben sikeres. A második csoport több felzárkóztatást, több fejlesztést, több segítséget követel. A harmadik csoport pedig nagyobb szabadságot, kreativitást és kevesebb kötöttséget szeretne. A három csoport gyakran egymással vitatkozik, miközben valójában ugyanannak a rendszernek a következményeivel küzdenek.
Így alakul ki az a különös helyzet, hogy mindenki elégedetlen, mégis mindenki másban látja a hibát.
A jól teljesítő gyerekek szülei félnek a reformoktól. A lemaradó gyerekek szülei több fegyelmet vagy több fejlesztést követelnek. A kreatív gyerekek szülei alternatív iskolákat keresnek. Az iskola pedig megpróbál egyszerre mindhárom elvárásnak megfelelni, ami természetesen lehetetlen.
Ebből a zsákutcából nem adminisztratív intézkedések vezetnek ki. Nem újabb tantervek, újabb vizsgák vagy újabb ellenőrzések jelentik a megoldást. Először azt kellene felismerni, hogy maga a tanulás sokkal gazdagabb folyamat annál, mint amit a hagyományos iskola feltételez.
A gyerekek nem ugyanazon az úton jutnak el ugyanoda. Van, aki elemzésből indul ki, mások inkább egészleges képekből. Van, aki beszélgetésekből tanul, mások önálló kutatásból. Van, aki gyorsan halad egy területen, miközben másutt hosszabb időre van szüksége.
Ha ezt komolyan vesszük, akkor az iskola feladata nem az, hogy minden gyereket ugyanarra az útra tereljen, hanem hogy sokféle tanulási utat tegyen lehetővé. Ettől válik valóban inkluzívvá.
Egy jó példa
Az inklúzió tehát nem elsősorban gyógypedagógiai vagy szociális kérdés, hanem a tanulás szervezésének kérdése. Erre mutat példát a drezdai 59. Jürgen Reichen Általános Iskola is, amely állami iskola, mégis alapvetően másképpen gondolkodik a tanulásról. A gyerekek nem passzív befogadói az előre megtervezett tananyagnak, hanem aktív résztvevői saját tanulásuknak.
A nap közös beszélgetéssel kezdődik, ahol megfogalmazzák terveiket, bemutatják ötleteiket, reflektálnak egymás munkájára. A tanár nem eltűnik a folyamatból, hanem szerepe átalakul. Kevesebbet irányít, többet figyel, segít kapcsolatokat teremteni, kérdéseket feltenni és támogatni az egyéni fejlődést. Ez nem fegyelmezetlenséget eredményez, hanem nagyobb felelősséget, mert a gyerekek valóban sajátjuknak érzik a tanulást.
Éppen ezért egy ilyen iskola mindhárom gyerekcsoport számára kedvezőbb. A korábban sikeres gyerekek megőrizhetik kíváncsiságukat, mert nem pusztán végrehajtói maradnak a tanításnak. A korábban kudarcot átélő gyerekek többféle úton juthatnak el ugyanahhoz a célhoz, így végre sikerélményhez is juthatnak. A kreatívabb, önállóbb gyerekek pedig nem kényszerülnek arra, hogy érdeklődésüket elrejtsék vagy visszafogják.
Ezzel együtt a szülői konfliktusok is enyhülhetnek. Nem azért, mert mindenki ugyanazt akarja majd, hanem azért, mert az iskola többféle gyermeki fejlődési utat tud támogatni. A szülőknek nem kellene egymás ellen harcolniuk, mert nem egyetlen szűk tanulási modellért versenyeznének.
Ehhez azonban a felnőtteknek is tanulniuk kell. Fel kell ismerniük, hogy saját gyermekük tapasztalata fontos, de nem kizárólagos. A saját család nézőpontja nem azonos az egész iskola érdekével.
Az inklúzió végső soron nem csupán pedagógiai módszer, hanem demokratikus szemlélet. Annak felismerése, hogy különböző emberek különböző utakon fejlődnek, és egy jó iskola nem választani akar közöttük, hanem teret ad mindegyiküknek.
Talán ez az inkluzív iskola legfontosabb ismérve. Nem az, hogy minden gyerek ugyanazt csinálja, hanem az, hogy minden gyereknek valódi lehetősége van a saját útját megtalálni. És amikor ez sikerül, akkor már nemcsak a gyerekek tanulnak többet, hanem a szülők és a pedagógusok is. Az iskola ekkor válik valóban közös üggyé, nem pedig különböző érdekcsoportok csataterévé.
Fóti Péter oktatáskutató az alsó tagozatos oktatás egyik alapvető hibájának látja, hogy a tanulást a betűk, a szótagok és a számjegyek megtanításával kezdi, miközben a gyerekek természetes módon először mindig az összefüggéseket és a jelentést értik meg. Szerinte az olvasás, az írás és a matematika tanításában az összefüggések megértésének kellene megelőznie a részek elemzését, ami az alsós pedagógia gyökeres átalakítását is szükségessé teszi. Vélemény.
