Mikor döntötte el, hogy tanító lesz?
Majd egy évtizedet óvodapedagógusként dolgoztam, aztán megszületett a fiam. Még gyesen voltam, amikor szóltak, hogy a közeli általános iskolába napközis tanítót keresnek. Gondoltam, megpróbálom és bementem az igazgatóhoz, aki korábban fiatal tanárként engem még középiskolában tanított. Egy jót beszélgettünk, és abban állapodtunk meg, hogy felvesz azzal a feltétellel, ha elvégzem levelezőn a tanítóképzőt. Igent mondtam, és így kerültem össze egy rutinos pedagógussal, akivel 20 évig vittük párban az osztályokat. Nagyon sokat tanultam tőle.
Mennyiben volt másabb egy alsós 1994-ben, mint mondjuk 2025-ben?
Szinte össze sem lehet hasonlítani őket, mert annyit változott a világ. A mostani alsós diákok például sokkal tájékozottabbak, sokkal szerteágazóbb az érdeklődési körük, amiről el lehet velük beszélgetni, és ez nagyon jó. Viszont a mindennapok, a technológia gyorsulása, az okoseszközök miatt a figyelmüket is nehezebb lekötni. Belőlük is ki lehet hozni a maximumot, csak máshogyan, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Jobban körbe kell őket udvarolni, mert könnyebben elveszítik a fókuszt. Sokkal hatásosabb, ha több, rövidebb, pörgősebb feladattal készülök az órára.
Nyilván maga a hétköznapi élet is pörgősebb lett az elmúlt harminc évben, ami nem feltétlen kedvez a gyerek önállóságának.
Felnőtt egy generáció, mások lettek a szülői elvárások. Ma már szinte ritkaságszámba megy, ha egy elsős meg tudja kötni a cipőfűzőt, harminc évvel ezelőtt ez nem volt probléma - mondjuk nem is volt annyi tépőzáras cipő, mint most. Még mindig van olyan harmadikosom, akinek az anyukája pakol be esténként az iskolatáskába. Ami önmagában nem lenne baj, de sajnos nem látom annak a jelét sem, hogy rá szeretné szoktatni, hogy például első nap közösen pakolnak be, aztán a gyerek készíti ki, és utána meg már csak ellenőrizni kell. Ez nyilván idő, következetesség, plusz munka.
Ugyanígy a többséget hozzák-viszik az iskolába autóval. Én megértem, hogy mindenki rohan, meg a szülőnek is sietnie kell a munkahelyére, de néha azért a gyereknek jó lenne, ha gyalog vagy busszal jönnének reggel. Ne értse félre, de a gyerek mellett egy kicsit őket is nevelni kell. Ha jól kommunikálunk egymással, ha gond van a diákkal, meg tudjuk beszélni. Az a lényeg, mindegyik gyerek a maga tempójában fejlődjön, és közösen kihozzuk belőlük azt, amit lehet.
Sajnos azt tapasztaljuk egyre több az SNI-s, BTMN-es tanuló, de az is baj, hogy sokan úgy kerülnek be elsőbe, hogy igazából még nem érettek rá és jobb lett volna, ha még egy évet maradtak volna az óvodában.
A gyermekotthonból érkezőket pedig kifejezetten nehéz integráltan oktatni. Nálunk van két olyan gyermekotthonos diák, akik ön-és közveszélyesek. Annyira zavarják az órát, hogy velük külön helyiségben foglalkozunk párhuzamosan, ami a helyhiány miatt az esetek többségében a folyosót jelenti.
Ennyi nehézség ellenére nyugdíjasként még mindig tanít. Felmerült Önben valamikor az elmúlt években, hogy abbahagyja?
Egyszer. Mikor papíron is nyugdíjas lettem, akkor elgondolkodtam azon, hogy a következő tanévet már nem kezdem el. Aztán egy családi tragédia miatt úgy döntöttem, folytatom. Nem tudtam volna otthon maradni a gondolataimmal. A tanításból merítettem erőt.
Igaz, sokkal többet kell adminisztrálnom, mint a pályám elején, de mikor becsukom a tanterem ajtaját és ott vagyok az osztállyal, az az érzés ugyanolyan, mint régen volt.
