Battle Royale: Az iskolákról készült filmek másik oldala

A tavalyi cannes-i filmfesztivál fődíját – sokak és a fesztiválrendező franciák megelégedésére – egy gall alkotás hozta el az esélyesnek tartott nagy nevek elől. A nemrég a magyar mozikban is bemutatott Az osztály (rendező: Laurent Cantet, 2008) egy olyan iskola falai között játszódik, ahol a diákok különféle nemzetiségű, illetve hátrányos helyzetű családból jöttek, s bár a tanárok igyekeznek szándékuk szerint a lehető legjobb oktatásban részesíteni őket, a különböző kultúrák és a tanulók eltérő magatartási normái gyakran vezetnek konfliktushoz. Laurent Cantet cannes-i győzelmében azonban nincs semmi meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a filmművészetet születése pillanatától fogva izgatta az iskola intézménye – s ezt az iskolás figyelmet az elmúlt ötven évben többnyire díjazták is a nemzetközi filmfesztiválok. 

Dühös fiatalok

Bár már a némafilmkorszakban sem mentek el az alkotók az oktatás és nevelés nehézségei mellett, az első jelentős iskolafilmet a fiatalon, 29 éves korában elhunyt Jean Vigo rendezte Magatartásból elégtelen címmel, 1933-ban. A rendező személyes élményeiből építkező opusban egy fiúiskola diákjai szembeszegülnek az intézmény gonoszkodó tanáraival, végül egy ünnepség alkalmával az iskolaépület tetejéről megdobálják a tanárokat. Vigo alkotását nem sokkal a bemutató után „anarchizmusa” miatt csaknem másfél évtizedig tiltólistára helyezték a francia cenzorok, 1945 után azonban a mozihatóságokkal egyetemben a kritika és a filmművészet is rehabilitálta, és az iskolafilmek lázadó vonulatának mintaadó darabja lett.

A szintén hányatott sorsú Francois Truffaut első nagyjátékfilmjében, a gyerekkor gyötrelmeiről, így az iskola bornírtságáról is szóló, Cannes-ban a legjobb rendezés díjával kitüntetett Négyszáz csapásban (1959) például több helyütt is megidézi Vigo szellemét. De az ötvenes évek végén indult, a korábbi filmkészítési hagyományokkal gyökeresen szakító francia újhullám rendezői közül is sokan tekintettek példaképükként az összesen két filmet rendező Vigóra.

Nem csupán a hazájában számított az ifjonti lázadás példaértékű darabjának a Magatartásból elégtelen. A hatvanas évek brit filmes irányzatának, a free cinema „dühös fiataljainak” is mintát adott. Olyannyira, hogy Lindsay Anderson 1968-ban újraforgatta Vigo filmjét, sőt az If... (Ha) fináléja túlmutat a Magatartásból elégtelen befejezésén – a lázadó diákok itt már nem pusztán dobálnak, hanem lőnek is. Anderson rebellis merészségét ekkor azonban már nem sújtotta cenzúra, ellenkezőleg, az If... 1969-ben elnyerte a cannes-i Arany Pálmát.

Forradalmi zenével

A kritizált iskolarendszer elleni lázadást-lázongást ábrázoló filmek mellett gyakoriak azok a mozidarabok is, amelyekben a szigorú, de alapvetően idealista tanár igyekszik változtatni a nehezen kezelhető gyerekek hozzáállásán. A kiváltképp az Egyesült Államokban divatos filmirányzat első, meghatározó darabját Richard Brooks rendezte Tábladzsungel címmel, 1955-ben. Ebben egy veterán tengerészből lett tanár (Glenn Ford) próbál rendet tenni egy balhés New York-i középiskolában. A balhéhoz hozzátartozott a rock'n'roll is: a Tábladzsungel nyitódala Bill Haley műfajteremtő száma, a Rock Around the Clock volt – máig folyik a vita arról, hogy a vetítés alatt és után kirobbanó diákverekedéseket a vásznon látott rebellió vagy a forradalmi zene robbantotta-e ki. Filmtörténeti érdekesség egyébként, hogy a Tábladzsungel bomlasztó színes bőrű diákját az a Sidney Poitier alakította, aki 12 esztendővel később maga is tanárszerepbe bújt, a fekete tanerő és fehér osztályközösség konfliktusait feldolgozó Tanár úrnak szeretettel című (James Clavell rendezte) brit drámában.

Iskolai erőszak

Az egyre durvuló iskolai erőszak láttán nem egy szülő küldené – korosztálytól függően – börtönbe vagy javítóintézetbe gyermekének valamelyik osztály-, illetve évfolyamtársát. A teachers.tv nevű internetes oldalon összegyűjtött legjobban sikerült iskolafilmek kommentjei közé például bekerült egy olyan hozzászólás is, amelyben egy aggódó polgár annak a véleményének adott hangot, hogy bizony sok olyan gyereket ismer, akiket a legszívesebben a Battle Royale című filmben (rendező: Kinji Fukasaku, 2000) látna viszont. Márpedig ebben a – Takami Kósun regényéből készült – alkotásban egy osztály nebulóit valóságos élethalálharcra kényszerítik: egy fegyverekkel felszerelt lakatlan szigetre viszik őket, ahonnan csak egyetlen egy diák, a játék győztese térhet vissza. A felháborodott kommentelőn kívül egyébként az említett internetes oldal hozzászólásai meglehetős objektivitásról adnak tanúbizonyságot: csak nagyon kevesen kárhoztatják az alkotások témaválasztását, annál keményebb kritikával illetik az oktatáspolitikát.

A liberális bomlasztó

Az sem ritka, hogy az idealista tanár kavarja fel a konvencionális elitiskola állóvizét. Peter Weir 1989-ben készült, forgatókönyvírói Oscarral (Tom Schulman) jutalmazott, Holt Költők Társasága című remekében a Robin Williams alakította tanár buzdítja életigenlő lázadásra a patinás Welton Akadémia kissé fásult diákjait. Ugyancsak elitkörülmények között játszódik a tiszteletre méltó történelemtanár és a lázadó politikuscsemete párharcára fokuszáló, Császárok klubja (2002) című Michael Hoffmann darab is, amelyben (nem éppen dicsérő) szó esik az elitiskolák minden elvet felülíró pénzsóvárságáról, az intézményi politikáról is.

Annak ellenére azonban, hogy Weir és Hoffmann filmje is kritizálja a fizetős oktatás rideg számítását – azaz azt, hogy minden szomorúság nélkül válnak meg egy kiváló tanáruktól, ha anyagi érdekeik úgy diktálják –, a mozibarát szülők minden kétséget kizáróan inkább járatnák gyermekeiket egy efféle nagy hírű intézménybe, mint egy olyanba, amilyet Mark M. Lester álmodott 1982-ben. A Class of 84 egy képzeletbeli gimnáziumba kalauzolta el a nézőket, ahol egyes tanulók terror alatt tartják az egész iskolát, minden tanítási nap motozással indul, és rendre erőszakkal ér véget – az elmúlt évek híradásait tekintve Lester 1982-es punk-fantáziája egyre inkább tűnik kortárs mozinak és a (nemegyszer vérfürdős) valóság leképezésének.

Sőt, Lindsay Anderson lövöldöző fiataljai nagyon is valóságosak lettek – igaz, a filmeket is okoló rendezők rendre azzal védekeznek, alkotásaikat ugyanaz az aggodalom szüli, mint amely az opusaikat kárhoztató civil szervezetek képviselőit vezérli. Némi cinizmussal azonban megállapítható, hogy a fikciót lekövető valóság nagyon is kapóra jön a filmeseknek. Sőt, a művészek inkább a szülők hanyagságát és az oktatás hiányosságait domborítják ki. A 2003-ban Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Elefánt (rendező: Gus Van Sant) az 1999-es littletoni középiskolai vérengzésnek állított emléket. A hosszú snittekből építkező alkotás ugyanakkor nem kárhoztat senkit, csupán felvillant néhány lehetséges kiváltó okot, a közönyös szülőktől és tanároktól kezdve a médiaerőszakon át az Egyesült Államokban könnyen megvásárolható fegyverekig.

Természetesen jócskán akadnak rózsaszínbe hajló filmek is az ideális tanár–diák, iskola–szülő viszonyról, a sztoriszövéshez elengedhetetlen – de leginkább szappanoperába illő – konfliktusokkal. Ezekről inkább ne beszéljünk. Legyen elég annyi: a művészi kvalitású iskolafilmekben – jellemezze bennük az iskolát-kollégiumot akár lélekölő szigor, akár szabadelvű nevelés – a konfliktusok megoldatlanok maradnak. Mint az életben. Amelynek (intézményeiben) tanulunk.

Schreiber András

Az oktatás témaköréből további érdekességet tudhat meg az eduline.hu weboldal szakmai támogatásával készült Oktatás Plusz 2009 című kiadványból, amelyet megvásárolhat az újságárusoknál, vagy megrendelhet a www.hvgplusz.hu weboldalon.