Ez a módszer fog mindent megváltoztatni az oktatásban?

Amint elkezdődik az előadás, az egyetemisták egy gyilkosság helyszínén találják magukat. Körbejárják az épületet, nyomokat és bizonyítékokat elemeznek, összefüggéseket keresnek, kihallgatják a gyanúsítottat, így próbálják eldönteni, önvédelemből vagy szándékosan ölte-e meg az áldozatot − ilyen módszerrel készülnek a londoni Westminster Egyetem jogászhallgatói a büntetőjogi esetekre, mióta az intézmény elindította kísérleti programját. Az oktatók sajátos módszerrel motiválják húszas éveikben járó, vagyis gyerekkoruk óta tabletet, okostelefont, játékkonzolt használó tanítványaikat: az órákon nem csak tankönyvekben szereplő bűncselekményeket elemeznek, egy krimibe illő történetet a virtuális valóságba ültettek át. A játékot − amelybe a hallgatók egy virtuálisvalóság-szemüveg segítségével kapcsolódhatnak be − csak azok nyerhetik meg, akik jól alkalmazzák jogi tudásukat és azokat a készségeket, amelyekre szükségük lesz jogászként.

Pixabay / pixel2013

2016-ra a virtuális valóság (VR) tényleg valósággá vált − vont le merész következtetést több amerikai lap tavaly év végén abból, hogy a gyártók végre tényleg megfizethető árú VR-szemüvegeket kezdtek piacra dobni. Egy használt laptop áráért bárki kipróbálhatja, milyen a virtuális valóságban barangolni, de azok is viszonylag nagy kínálatból választhatnak eszközt, akik ennél jóval kisebb összeget vagy éppen sokkal több pénzt hajlandóak költeni a VR-élményre. Nem véletlen, hogy a vezető amerikai és brit felsőoktatási intézmények évek óta azt vizsgálják, hogyan tudják oktatásra használni a virtuális környezetet, az eddigi tapasztalatok alapján több fejlesztő egészen bátor kijelentéseket tett. Bob Berry, az Envelop nevű, VR-megoldásokat fejlesztő vállalat alapítója például egyenesen úgy fogalmazott: a virtuális valóság örökre megváltoztatja az oktatási rendszert. „El tudjuk képzelni, milyen világtörténelmet tanítani a diákoknak úgy, hogy ők közben átélhetik az eseményeket?” − tette fel a kérdést.

Sci-fi a tanteremben

Több egyetemen már tudják, milyen. Bár a VR-eszközök használatában a katonai, a mérnöki és a pilótaképző intézmények voltak az úttörők, ma már bölcsészettudományi előadásokon is elő-előkerülnek VR-sisakok és -szemüvegek. A Lithodomos VR nevű ausztráliai startup például a virtuális valóságban rekonstruál több ókori várost, így bárki bejárhatja például a kétezer évvel ezelőtti Jeruzsálemet. Mivel az ókori települést tudományos igényességgel, régészeti leletek és geológiai kutatások alapján „építették újjá”, az alkalmazást nemcsak ismeretterjesztésre lehet használni, hanem történész- és régészhallgatók oktatására is. A díjnyertes Felix&Paul Studios Nomads nevű alkalmazása ezzel ellentétben elsősorban a kulturális antropológusok képzését segíti − a hallgatók egy VR-szemüveg segítségével „beülhetnek” például a borneói sama-bajau népcsoport egyik csónakjába, bemehetnek a mongol nomád pásztorok jurtájába, vagy körülnézhetnek Kenyában, egy maszáj család kunyhójában. De készült már VR-tananyag a második világháborúról − a hallgatók átélhetik, milyen a harctéren állni, közelről megnézhetik a korszakra jellemző fegyvereket, végigsétálhatnak a lebombázott városokon −, sőt egy VR-szemüveg segítségével az ókori Rómáról tanulók azt is kipróbálhatják, milyen volt gladiátorként harcolni egy hatalmas arénában.

Az orvosi egyetemeken is hamar ráéreztek, hogyan szabhatják újra a drága, komoly infrastruktúrát igénylő képzést az új technológiával. A kaliforniai Western University of Health Sciences például már évekkel ezelőtt létrehozott egy oktatóközpontot, ahol a hallgatók különböző VR-eszközöket használva tanulhatnak anatómiát, élettant és más tantárgyakat − szó szerint darabjaira szedhetnek egy emberi testet, tannulmányozhatják a szerveket, az ér- vagy az idegrendszert. Több vezető egyetem, például a Stanford, a Johns Hopkins vagy a Harvard a rezidensképzés nagy kérdését − hogyan szerezhetnek gyakorlatot különböző műtétek végzésében a leendő orvosok úgy, hogy közben a betegek felépülése se forogjon kockán − is hasonló eszközökkel próbálja megválaszolni. Ezek az intézmények a népszerű, világszerte másfél millió felhasználóval rendelkező TouchSurgery nevű appot használják, amely ma már VR-eszközökkel is kompatibilis: a rezidensek több mint ötven különböző beavatkozást végezhetnek el virtuális környezetben.

Tanulnak. De eleget?

A VR-tananyagok izgalmassá teszik a tankönyvszagú előadásokat, az viszont nagy kérdés, vajon így hatékonyabb-e az oktatás. „Képzelj el egy világot, ahol az egyetemisták és a diákok majdnem mindenre emlékeznek, amit megtanultak. Ez a célunk” − fogalmazta meg nagyratörő terveit a VR-tananyagokat gyártó Unimersiv nevű amerikai cég, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Edgar Dale, az audiovizuális oktatás szakértője tulajdonképpen már évtizedekkel az első VR-szemüveg piacra dobása előtt bebizonyította: így lehet a leghatékonyabban tanulni. A negyvenes években kidolgozott, azóta kiegészített és többször megkérdőjelezett Dale-féle elmélet szerint egy átlagos ember az olvasott vagy hallott információknak mindössze 10-20 százalékát jegyzi meg, míg a legeredményesebb tanulási módszer, ha az elsajátítandó ismereteket alkalmazni kezdi, például a leendő járműmérnökök autókat szednek szét és raknak össze, az orvostanhallgatók műtéteket végeznek. Mindezt persze ma már a virtuális valóságban.

Mindenesetre az elmúlt évek kutatási eredményei biztatók. 2014-ben egy kutatócsoport a Stanford és egy dán egyetem 160 hallgatóján tesztelte a „VR-tanulás” hatékonyságát: a csoport egyik fele hagyományos eszközökkel, másik fele a Labster nevű virtuális laborban készült fel egy tesztre, amelyen egyértelműen a tanuláshoz VR-eszközöket használó egyetemisták teljesítettek jobban, 86 százalékuk pedig sokkal motiváltabbnak érezte magát, mint más előadásokon vagy szemináriumokon. „Hallgatók meglepetten, sőt kissé zavartan azt szokták mondani nekem: éppen most töltöttem el két órát ebben a virtuális laborban, és egyszer sem néztem rá a Facebookra” − számolt be tapasztalatairól nem kis derültséget keltve Michael Bodekaer, a Labster egyik alapítója egy 2016-os TED-konferencián. Ez pedig önmagában nagy eredmény, a felsőoktatás egyik rákfenéje ugyanis − panaszkodnak világszerte egyetemi oktatók − a motiválatlanság, ahogy Bodekaer fogalmazott, „a világ egyetemei tele vannak unott, motiválatlan hallgatókkal, akik sokszor azt sem tudják, miért vettek fel egy adott szakot”.

Pénz, pénz, pénz

A VR-eszközök használata hosszú távon persze nemcsak hatékonyabbá, hanem olcsóbbá is teheti a felsőoktatást. „Az okostelefonomat éppen most alakítottam át egy több millió dolláros laboratóriummá” − emelte fel telefonját TED-előadásán a Labster alapítója, utalva arra, hogy egy virtuális labort jóval olcsóbban lehet létrehozni, mint egy valódit felszerelni a legújabb (és méregdrága) eszközökkel, ez pedig a költségvetési megszorításoktól szenvedő egyetemek vezetői számára kétségtelenül vonzó alternatíva lehet. Persze − bár erről az eszközöket gyártó cégek vezetői szemérmesen hallgatnak − ahhoz, hogy a felsőoktatási intézmények hosszú távon sokat spóroljanak, komoly befektetés kell. A több tízezer hallgatót oktató egyetemeknek több milliárdot kellene VR-eszközök beszerzésére, tananyagok fejlesztésére és persze a tanári gárda képzésére költeniük, ennek tükrében aligha meglepő, hogy Magyarország egyetemei nem tartoznak az úttörők közé, bár egy-két felsőoktatási intézményben már használnak ilyen eszközöket. A Pécsi Tudományegyetem műszaki karán például 3D-s virtuális oktatólabor működik, de a Semmelweis Egyetemen is foglalkoznak a technológiával.

A pénzkérdés ellenére néhány szakember egészen merész kérdéssel rukkolt elő az elmúlt években: elképzelhető, hogy néhány évtizeden belül komplett egyetemek működnek majd a virtuális térben, megkérdőjelezve a hagyományos felsőoktatás létjogosultságát? A neves brit felsőoktatási szaklap, a Times Higher Education gyorsan nyugalomra intette a „tantermi sci-fit” vizionálókat, leszögezve: a hallgatók nem csupán tanulnak az egyetemeken, hanem szakmai kapcsolatokat építenek és megtapasztalják az „egyetemista életérzést” − ezeket pedig sem az ingyenes, online kurzusok, sem a virtuális egyetemek nem tudják nekik megadni.