Milyen volt az első napod az egyetemen?

Az emberek érdeklődőbbek és nyitottabbak voltak, mint a középiskolában. Amikor bekerülök egy új közösségbe, először csak jövök-megyek, ülök vagy állok egy társaság közelében, és hallgatom a beszélgetést. Ha hozzá tudok szólni a témához, becsatlakozom. Aztán, bár általában nincs szükségem rá, az ismerkedés kedvéért elfogadom a felajánlott segítséget.

Az egyetemen, mivel nincs állandó osztályközösség, vakon nehéz fenntartani a kapcsolatokat. Hacsak nem hallom a hangját, nem tudok odaköszönni senkinek, és Facebookon is nehéz kiszűrni azt az infót, ami engem érdekel: ha elkezdem végiggörgetni az üzenőfalamat, minden hirdetést és posztot felolvas a szoftver.

Azt mondtad, általában nincs szükséged segítségre. Ha mégis, hogyan lehet ezt az egyetemen megoldani?

Az ELTE BTK-n ép diákok önkéntesen segítenek a fogyatékkal élőknek. Beiratkozáskor elkapott valaki, bejött velem kitölteni a lapot, aztán felvettek egy levelezőlistára, de végül nem volt rá szükségem, hogy segítséget kérjek. Ez egy jól működő rendszer, és kapcsolatot teremt a diákok között, de nem feltétlenül elfoglalt hallgatóktól kellene függnie annak, hogy valaki el tudja-e intézni a napi dolgait, szkennelést, közlekedést. A másik, hogy a fogyatékkal élő, mivel nincs rá szüksége, másokkal nem ismerkedik.

Mi a helyzet az órákkal, a vizsgákkal?

Az órákon az egyik fülemmel a tanárt hallgattam, a másikkal pedig a laptopról a visszaolvasott jegyzetemet. Ha gépen írhattam a vizsgát, elég könnyű volt puskázni, mivel két gombnyomással el tudtam érni a jegyzeteimet. Ilyenkor tényleg kihasználtam a vakságomat (nevet). Néha előfordult, hogy szóban kérdeztek ki, és száz ember hallhatta, ha valami marhaságot mondtam.

A szakirodalmat már nehezebb beszerezni, mert a hangoskönyvek nagy része szépirodalom. Egy program a szkennelt képet átalakítja szöveggé, amit a felolvasószoftverrel utána meg lehet hallgatni, de egyrészt a szkennelés időigényes, másrészt a könyvtári példányokban az aláhúzott és kiemelt részeket nem ismeri fel a program. Ilyenkor vagy kikövetkeztetem, hogy mi lehet a hiányzó rész helyén, vagy megkérek valakit, hogy nézze meg nekem. A barátom, aki sokszor szkennelt nekem, kiradírozgatta a ceruzás aláhúzásokat. A szoftver egyébként a kézírást sem tudja értelmezni, így mások jegyzeteit se tudtam elkérni.

Az egyetemen egyedül kell megoldani a problémákat, én ehhez már hozzá voltam szokva, tizenegy évnyi kemény tapasztalattal felvértezve.

Ennyi ideig jártál „normál” általános és középiskolába.

Igen: az iskolát a Vakodában (Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Diákotthona és Gyermekotthona) kezdtem az Ajtósi Dürer soron. Van óvoda, általános és szakiskolai oktatás. A Vakodán kívül még egy-egy gyengénlátó általános iskola van Pesten és Debrecenben, utóbbiba együtt járnak a gyengénlátók és a vakok, pedig teljesen más segédeszközökre van szükségük. Nyugat-Magyarország kiesik.

Két évig jártam a Vakodába, előkészítőbe és elsőbe, utána integrációba, vagyis normál iskolába kerültem, de hetente egy-egy napra visszajártam. Hetedikig a Lauder Javnéban tanultam, a középsulit pedig az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban (AKG) végeztem el. Két liberális és alternatív iskola, de az integrációt tekintve nem mondanám, hogy jól és rugalmasan kezelték a helyzetet.

Azt mondod, kevés vak és gyengénlátó diákoknak fenntartott iskola van: nem jobb az integrált oktatás, amikor az ép és a fogyatékkal élő diákok együtt tanulnak?

Dehogynem, a Vakoda is arra törekszik, hogy koordinációs és tanácsadó központként működjön, ne szegregált intézményként. Magyarországon viszont nem működik az integráció – miért is működne, ha a tanárok enélkül is le vannak terhelve, a pluszmunkáért nem fizetik meg őket, az állam pedig igyekszik a diákokat visszaküldeni a szegregált intézményekbe. Tizennégy éves kor után, ha valaki nem akar a szakiskolában maradni, integrálódnia kell, ekkor viszont már nehéz megtanulni, hogyan lehet látók között boldogulni.

Viszont ha már vannak szegregált intézmények, legalább legyenek területileg jól elosztva, és legyen magas az oktatás színvonala.  Ma a vidéken élők 6-7 évesen felkerülnek a nagy városi kollégiumokba, és legjobb esetben is csak hetente egyszer mennek haza.

Milyen pluszmunkát jelent a tanároknak az integráció?

A vakok általában nyelvekből, matekból, fizikából, kémiából, a nehezebben „vakosítható” tárgyakból maradnak le, ezekből korrepetálni kell őket. A dolgozatot külön oda kell adni elektronikus formában, de a felolvasószoftver nem tökéletes. A számítógép elterjedése előtt senki nem ellenőrizte, mit ír a diák, mivel a Braille-írást is a szabadidejükben kellett volna megtanulniuk a tanároknak.

De ez még csak a tanulás: egy 14 éves diák egy új helyzetben, látók között nem fogja tudni, hogyan kommunikáljon. Ha valakit nem látnak szívesen, pillantásokkal ezt könnyű az értésére adni, szóban viszont nem mondja senki, hogy „figyelj, kopjál már le”, mert azt gáznak érzik. Ha ez megtörténik, utána már nagyon nehéz beilleszkedni. A tanároknak közvetítő szerepet kellene vállalniuk – ez plusz idő, energia, odafigyelés, pedagógusi elkötelezettség kérdése.

Gyógypedagógusok nem járnak az iskolákba?

De, a Vakoda a tanácsadás mellett főleg az utazótanári rendszerrel segít, de ők csak akkor mennek, ha hívják őket. Kívülállóként csak a tanulásban tudnak segíteni, vagy az osztályfőnöki órán beszélgetnek a diákokkal. Jó lenne, ha minden intézménynek lenne saját gyógypedagógusa, mint például Nagy-Britanniában.

Milyenek voltak számodra az egyetem előtti évek?

Kilencedikig sok konfliktusom volt, ami egyrészt a fogyatékosságból adódott, másrészt mindig szerettem volna a középpontban lenni, a többieket pedig zavarta, hogy egy vak gyerek miatt nem tudnak érvényesülni. A fogyatékosság aztán már csak eszköz volt, sebezhető felület. A vakságomat használták arra, hogy bántsanak – később, amikor vakokkal voltak konfliktusaim, én is ugyanezeket a technikákat használtam. Integetés az arc előtt, vállütögetés és társaik. A saját bőrömön kellett megtanulnom, hogyan kell kommunikálni a látókkal, és azt, hogy néha az embernek fel kell adnia a saját céljait.

A többi diákról már meséltél, mi a helyzet a tanárokkal?

Az AKG-ban az osztályunkból nyílt egy kis konyha, oda küldtek be nyelvórán, hogy egy CD-rommal dolgozzak, egyedül. Ez nem integráció, hanem szegregáció. Évekkel később, nemrég voltam ott egy érzékenyítő beszélgetésen, az egyik tanár mondta, hogy ők tanácstalanok, nem tudják, mit és hogyan kell csinálni. Pedig csak a diákot kell megkérdezni, hogy milyen segítségre van szüksége. Egyébként, ha jól tudom, egy fogyatékkal élőt sem vettek fel, mióta eljöttem.

Hogyan lehetne növelni a felsőoktatásban részt vevő fogyatékkal élők számát?

Az első lépés az integrált oktatás, de nem úgy, ahogy jelenleg működik. A legtöbb középiskolában végigrugdossák a fogyatékkal élő diákot: ha nehézségei vannak matematikából, nem segítenek, inkább felmentik az érettségi alól, hogy minél gyorsabban eltűnjön az iskolából. Így hiába jut el az egyetemre a fogyatékkal élő, se a háttértudása, se a felkészültsége nem lesz meg hozzá. Tíz beiratkozóból aztán három-négy szerez diplomát, ami az egyetemnek és a fogyatékkal élőknek sem jó.