A múlt héten megjelent HVG-ben írtam részletesen az egyetemi rangsorokról. Röviden: a Harvard és az Oxford helyett a régiós intézményekkel érdemes összevetni a hazaiakat és elsősorban hasonló képzéseket kínáló intézményeket van értelme összemérni. De olvassa el mindenki hosszabban itt. Ugyanakkor ennek a témafelvetésnek van két olyan alapja, amely nem biztos, hogy megáll.

Az egyik, hogy ezeket a rangsorokat egyetemisták olvassák, a másik, hogy ezt azért teszik, mert tényleg szabadon döntenek a továbbtanulásukról. Az összes egyetemet összevető rangsorokat Fábri György felsőoktatáskutató, az ELTE docense szerint többségében nem a végzős középiskolások vagy azok szülei olvassák, hanem az intézményvezetők, a politikusok és az újságírók. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs is értelmük és hatásuk, hiszen kommunikációs szinten jól jön az egyetemeknek, ha előkelő helyen szerepelnek rajta. A Szegedi Tudományegyetem (SZTE) például amióta itthonról első a QS-en, nagy molinókat húzott fel a rektori épületére, hirdetvén, hogy „Magyarország legjobb egyeteme”.

Ahogyan nyilván az erről szóló újságcikkeket is elolvassák a leendő hallgatók és szüleik, sőt, ez az egyik jelentős olyan alkalom, melynek kapcsán találkozhatnak az egyetemekkel a sajtóban. Fábri szerint ugyanakkor az esetek többségében az is csak illúzió, hogy valaki tényleg szabadon dönt, hol tanul tovább. „Nagyon erőteljes Magyarországon ennek a kötöttsége. Úgy 10 százaléknyi a valós választási helyzet még az országon belül is, a többieknél a családi és a szociális háttér, a lakóhely dönt, illetve az, hogy hova járt az illető általános- és középiskolába” – summázza.

Ha mész egyáltalán egyetemre

A 2020-as ifjúságkutatást elemző, A lábjegyzeten is túl című tanulmány iskolai életutakról szóló, Nárai Márta által írt fejezete alapján már azt is sok tényező befolyásolja, egyáltalán ki jut el odáig, hogy jelentkezzen a felsőoktatásba. A PISA-mérések alapján ugyanis oktatási mobilitásban elég rosszul állunk az OECD-országok között, a diákok teljesítményében nagyon magas a származás hatása. A tanulmány szerzője erre példaként azt hozza fel, hogy 2015-ös adatok szerint a természettudományos tesztek jelentősen eltérő eredményeit 21 százalékban magyarázza a tanulók társadalmi-gazdasági státusza. Azt pedig nem kell magyarázni, hogy például a középiskolai teljesítmény mennyire határozza meg, szerez-e végül valaki diplomát.

„A diplomás szülői háttérrel bíró huszonévesek körében több mint négyszer gyakoribb az oktatásban való részvétel, ezáltal a magasabb iskolázottság és a kedvezőbb társadalmi-foglalkozási pozíciók elérésének lehetősége, mint a maximum alapfokú végzettségű szülők gyermekeinek körében”

– összegez Nárai tanulmánya. 16 év ifjúságkutatása alapján azt is kimutatta, hogy képzelten apák gyerekei már érettségit adó képzésekben is jóval kevésbé vesznek részt, az egyetemista fiatalok felének pedig a szülei is diplomások, csak nyolc általánost végzettek gyerekei pedig igen ritkán jutnak el a felsőoktatásba.

Vagyis az oktatási rendszer továbbra sem igazán segíti elő a társadalmi mobilitást, ami elvileg a feladata lenne, inkább újratermeli a sokszor igen jelentős különbségeket. De valamilyen szinten a lakhely is számít, az egyetemi hallgatók közt ugyanis elég alacsony azok száma, akik községekben élnek. Ahogyan az is, milyen típusú középiskolába járt valaki, hiszen sokkal többen akarnak egyetemre menni a gimnazisták közül, amely kifejezetten a felsőoktatásra való felkészítést célozza, a magasan kvalifikált szülők jellemzően ezért is iratják oda a gyerekeiket.

Ráadásul – szól a tanulmány – a társadalmi különbségeket konzerváló oktatási rendszer működését elfedi, ha úgy tűnik, hogy magunk választunk, noha – ahogyan Nyüsti Szilvia megfogalmazta a 2012-es, a negyedik ifjúságkutatásról szóló tanulmánykötetben – ebben a folyamatban több helyen is valójában önszelekciós, önkirekesztő választásokról beszélhetünk. „Még a felsőoktatás kapujáig eljutott, már eleve nagyon szelektált felvételizői csoporton belül is kimutatható az önszelekció: az alacsonyabb státuszú jelentkezők ugyanis még ekkor is hajlamosabbak alacsonyabb presztízsű képzésekre, kevésbé piacképes és/vagy a helyben elérhető képzésre beadni felvételi lapjukat” – fogalmaz.

Hozzátéve, a hagyományos értelemben vett felvételi szelekció – melyre nagyban rányomják a bélyegüket a fent említett szempontok – még csak ezután kezdődik. De ez is csak azokat érinti, akik egyáltalán leadják a jelentkezést. „Azonban hiába felel meg valaki egy képzés bementi feltételeinek, ha ő maga nem jelentkezik rá. Ezt önkirekesztésként értékelhetjük, amely számos statisztikai bizonyíték tükrében gyakrabban fordul elő az alsóbb társadalmi csoportok tagjai körében” – olvashatjuk a Nyüsti-féle tanulmányban. Vagy meg sem felel azoknak, Nárai Márta anyagából idevágó példa, hogy az érettségit sem szerző szülők jellemzően a gyereküknél is azt a stratégiát követik, hogy mielőbb jusson szakmához és kezdjen el pénzt keresni. Ami később nehezen változtatható meg, hiszen, ha érettségit nem adó szakképzésben tanult valaki, onnan már nehéz felsőoktatásba továbbmenni.

Az oktatók legyenek jók és legyenek közel

Telcs András és Kosztyán Zsolt Tibor 2014-es, tíz évnyi egyetemi jelentkezés adatait vizsgáló tanulmánya rávetítette a középiskolások jelentkezési sorrendjére a leendő hallgató és az intézmény kistérségének egy főre jutó GDP-értékét, a foglalkoztatás adatait, valamint az intézményre vonatkozó oktatói kiválóságot, és a reciprokként vett távolságot (mert nyilván minél messzebb van egy egyetem, az taszító tényező).

Az oktatói kiválóság, – melyet a HVG egyik rangsora is ismertet évről évre – amelynél nem magát a rangsor-szereplést, hanem az abban való előrelépést vették alapul, a legfontosabb tényezőnek bizonyult, a vizsgált gazdaságtudományi és bölcsész képzéseknél egyaránt, az utóbbinál még nagyobb mértékben is. Ám a gazdasági szakoknál budapesti intézményeket is beleszámítva a legjelentősebb kérdés már a távolság lett, ami az egész országból érkező fiatalokból kiindulva érthető is.

Emellett az intézmény környezetében elérhető jobb foglalkoztatottsági arány is számít az adatok alapján, főleg a gazdasági szakokra jelentkezők esetén – ugyanakkor összességében a gazdasági tényezők kevésbé tűntek hangsúlyosnak. Amikor kifejezetten a gazdálkodás és menedzsment és szabad bölcsészet alapszakokat vették figyelembe, a lakóhely GDP-je is nyomott a latban, főleg ez utóbbiaknál, Budapestet nem számolva.

Nem véletlen, hogy a fővárosi egyetemekre érdemes külön odafigyelni. Az Oktatási Hivatal 2012-2014-es adatait, mintegy 313 ezer jelentkezést vizsgálva Jancsó Tamás és Szalkai Gábor ugyanis arra jutottak, hogy lényegében a nagyobb regionális egyetemek környezetét leszámítva az egész országból Budapestre veszik fel a legtöbb hallgatót. Az alapján, hogy honnan hova vettek föl a legtöbb diákot, a főváros vonzáskörzetének számít 175-ből 104 járás – ez a lakosság több, mint kétharmadát lefedi területileg. Még szinte egymás mellett fekvő vidéki vonzáskörzetek – például a pécsi és a szegedi – közé is beékelődik a budapesti.

Közben egyébként Debrecen, Szeged és Pécs egyetemei saját megyéjük minden járásában dominálni tudnak, de teljes vonzáskörzetük lakossága így sem éri el az egymilliót. Miskolc és Győr vonzása pedig a 2014-es adatok szerint már saját megyéjükre sem terjed ki teljesen, Nyíregyházáé pedig már saját járására sem. A tanulmányban kiemelik, hogy ezek a vonzáskörzetek az SZTE-hez tartozó Sarkadi járást egyedül leszámítva összefüggők, ez is mutatja a földrajzi tényező fontosságát.

Települési szinten annyiban árnyalódik a kép, hogy Budapesthez már „csak” 1502 település tartozik, ahol 6,7 millióan laknak. Ám 15 felsőoktatási intézménnyel rendelkező település az akkori adatok szerint a tízezer fős vonzáskörzetet sem éri el. Ha a főváros nélkül nézzük a legtöbb felvett hallgató alapján felállított vonzáskörzeteket, úgy már 17 település „labdába tud rúgni” e téren – olvasható ki az anyagból.

Nem mindenki marad helyben

Távolság terén egyébként elvileg nem állnánk rosszul, hiszen a tanulmány arra jutott, hogy valamelyik felsőoktatási központ az ország településeinek jelentős részéből negyven perc alatt elérhető közúton. Mint írják, a legrosszabb helyzetben ilyen téren Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti része, Nógrád megye északkeleti része, Békés és Hajdú-Bihar megye határvidéke, észak Borsod-Abaúj-Zemlén, Somogy és Baranya megye országhatár közeli részei és Szentgotthárd térsége vannak. Bár ezek némileg átfedésben vannak a jellemzően leszakadóként ismert régiókkal, ennek inkább Trianonhoz van köze, hiszen ezekhez a területekhez valamelyik határon túli egyetem már közelebb fekszik.

Egy érdekes kettősség rajzolódik ki, úgy is mondhatnánk, egyszerre előny és hátrány, ha valaki egyetemváros környékén lakik.

Hiszen bár ez nagyon megkönnyíti például a lakhatás szempontjából a diplomaszerzést – még ha a szülőktől való elszakadást esetleg nem is –, közben nagyban determinálja a választási lehetőségeket. Ugyanis míg a fővárosban számos egyetemen választhat akár azonos vagy hasonló képzések közül is, a vidéki városokban jellemzően nincs ilyen lehetőség.

Persze ez azt is jelenti, hogy nem mindenkit tart helyben pusztán az a tény, hogy a szülőhelyéhez közelebb diplomázhat. Az anyag leírja, hogy az országban több helyen oktatott szakoknak általában kisebb is a vonzáskörzete és „ha a közelben lévő képzőhely képzési kínálata nem elég széles, vagy az intézmény presztízse nem elég magas, akkor a helyi jelentkezők döntő része inkább távolabbi intézménybe fog jelentkezni”. Emellett a középiskola szerepe e téren is megjelenik, ugyanis Kaposvárt, Kecskemétet és Nyíregyházát kiválasztva írják:

„a megvizsgált településeken a regionális centrum választása nem mutat nagy különbségeket a középiskolák között, az elit gimnáziumokból viszont sokkal nagyobb arányban kerülnek be fővárosi képzésekbe, míg a gyengébb középiskolákban végzők számára a helyben meglévő felsőoktatási képzés bír figyelemre méltó jelentőséggel.”

Használható tudás, jó elhelyezkedés

Viszont, ha az ember – így vagy úgy –, de eljut odáig, hogy valamelyik egyetemre jelentkezzen, és még azt a kérdést is eldönti, hogy bevállalja-e a fővárosi lakhatása megoldását vagy valamelyik jobb vidéki egyetem mellett tesz hitet, mégis alkalmaz egyéb szempontokat is a döntésekor, mint az eddig látott, mely szerint lehetőség szerint a legjobbaktól szeretne tanulni. Csuka Gyöngyi és Bánász Zsuzsanna 2009 és 2014 között kérdezett meg mintegy 250, egyetemi nyílt napra látogató fiatalt arról, mik a fő szempontjaik, majd összegezték, melyikre írták a legtöbben a legmagasabb, ötös pontszámot, vagyis azt, hogy az alapján döntenek.

E szerint 2009-ben a használható tudás, a végzés utáni elhelyezkedés esélye és a továbbtanulási – mesterképzési és PhD-s – lehetőségek voltak a dobogós mércék. 2014-re az előbbi kettő megmaradt, első helyre azonban a minőségi oktatás jött fel. (Ami, mint írják, nem szinoníma a használható tudással, de összefüggés van a kettő értékelése közt.) Ami viszont nem változott, hogy negyedik helyen rögtön ott van a képzés költsége is, kevéssé meglepő módon.

Ezt követi a továbbtanulás és a kapcsolatok, barátok szerzése. 2009-ben még a legkevesebben a külföldi tanulási lehetőségeket és a szórakozási lehetőségeket tartották fontosnak, ez előbbi megmaradt 2014-re is utolsónak – talán ezért érint viszonylag szűkebb kört az Erasmus-botrány közvetlenül –, a szórakozás viszont felment a középmezőnybe, mintegy helyet cserélve a korábbi évek ponthatáraival.

Rámháp Szabolcs 2017-es doktorija keretében készült kutatásában arra jutott, a legfontosabb szerepet a szak kiválasztásában a jövőbeli elhelyezkedési lehetőségek jelentik, ezt a várható fizetés, majd a szakma presztízse követi, ezután jön az intézmény szerepe és végül, hogy mennyire könnyű egy adott képzést elvégezni. A kérdőívét kitöltők 2012-hez képest 2015-ben mindet egy picit fontosabbnak tartották, de ez a sorrenden nem változtatott.

A Csuka-Bánász-féle tanulmányból az is kiderül, a megkérdezett hallgatójelöltek közel háromnegyede ismerte a hazai felsőoktatási rangsorokat, és figyelembe is vette, még ha ez nem is volt meghatározó tényező. A legtöbben a Felvi.hu rendszer sajátját ismerték, ezt követte a HVG és az – akkor még létező – Heti Válasz rangsora. A külföldieket viszont évente alig 2 százalék ismerte.

Fábri azt mondja, a középiskolások alapvetően személyes tájékozódással, a szülők, tanárok, osztálytársak véleményét figyelembe véve választanak intézményt, a felvételi kiadványok és a központi felület ennél jóval kisebb szerepet játszanak. A 2009-es adatsorban a hatodik, a 2014-esben már csak a tizedik az ismerősök, barátok ajánlása, amely – szocializációs közegként – így sem elhanyagolható. És bár a családi vélemények még hátrébb –15-ből a 12. helyen – szerepelnek, arra jutottak, hogy akinek az előbbi fontos, jellemzően az utóbbi is. Mint fogalmaznak:

„Ez az egyik tényező, amelyet a felsőoktatási rangsorok nem szoktak mérni, az intézményválasztásnál mégis döntő szerephez jutnak. A családban ugyanis az anyagi megfontolások mellett érzelmi motivációk is szerepet játszanak a döntés kialakítása során.”

Cikkünket úgy összegezhetnénk, hogy az egész oktatási rendszerben sok ponton meg van kötve az ember keze, ami baj, hiszen éppen a társadalmi mobilitás eszköze kellene, hogy legyen. Aki viszont elindul azon az úton, hogy diplomát szerez, határozottan azért teszi, hogy olyan, minőségi tudást kapjon, amivel boldogulni tud. Ami talán nem meglepő, hiszen a nap végén az egész hűhó erre megy ki. Hogy a mostanában bevezetett felvételi változtatások hogyan hatottak a felsőoktatásra, arról nemrég megjelent interjúnkban olvashatsz.

(Kiemelt kép: érdeklődők az Educatio felsőoktatási kiállításon, fotó: Reviczky Zsolt)