„A gólyatábor nem egy teljesítményteszt” – miért megyünk bele olyan dolgokba is, amelyeket valójában nem akarunk?

Eduline: A gólyatáborokba érkezők közül sokan még csak 18–19 évesek, éppen kikerültek a középiskolából, és most csöppennek bele egy teljesen új közegbe, ráadásul néhány nap alatt rengeteg új emberrel, helyzettel találkoznak. Milyen szorongásokat, bizonytalanságokat hozhat ez elő egy ennyi idős fiatalból?

Karkecz Virág: A 18–19 éves kor önmagában is egy fontos átmeneti életszakasz. A fiatalok egyszerre hagyják maguk mögött a megszokott közeget, a középiskolát, a korábbi baráti társaságot. Sőt, sok esetben akár a családi otthont is, miközben még nem alakult ki az új helyük és szerepük. Emiatt teljesen természetes, ha a gólyatábor előtt vagy alatt megjelenik a szorongás.

Gyakoriak az olyan gondolatok, mint a „mi van, ha nem kedvelnek?”, „mi van, ha nem találok barátokat?”, „mi van, ha mindenki sokkal magabiztosabb nálam?”. Azt is figyelhetik ilyenkor a fiatalok, hogyan látják őket mások: megfelelően viselkednek-e, eléggé viccesek, érdekesek vagy társaságkedvelők-e.

Ehhez pedig még hozzájön, hogy a gólyatábor egy rendkívül intenzív szociális közeg: néhány nap alatt rengeteg új név, arc, program, elvárás és mindenféle impulzus érkezik az életükbe. Ez még egy alapvetően extrovertált ember számára is megterhelő lehet, introvertáltabb vagy szociálisan szorongó fiataloknak pedig különösen.

Fontos normalizálni, hogy a szorongás nem feltétlenül annak a jele, hogy valaki rossz helyen van. Sokszor egyszerűen annak a természetes következménye, hogy valami új és kiszámíthatatlan történik vele.

Mi van akkor, ha valaki egyszerűen nem érzi jól magát ebben a közegben, nehezebben ismerkedik vagy úgy érzi, nem találja a helyét? Érdemes ilyenkor kicsit kilépni a komfortzónából, vagy jobb, ha nem erőlteti magára a részvételt?

Fontos különbséget tenni a komfortzóna és a személyes határ között. A komfortzónából való kilépés járhat izgalommal és szorongással, de alapvetően biztonságos. Például valaki fél odamenni egy új társasághoz, mégis bemutatkozik; kellemetlenül érzi magát az első programon, de ad magának egy kis időt. Ebből születhetnek pozitív élmények.

A személyes határ átlépése viszont más. Ha valaki azt érzi, hogy megalázzák, kényszerítik, megfélemlítik, bármilyen módon kellemetlen helyzetbe hozzák, nyomást gyakorolnak rá, amitől azt érzi, hogy „én ezt egyszerűen nem akarom”, akkor nem szükséges azért benne maradnia, hogy bizonyítsa: képes kilépni a komfortzónájából.

Esetleg, ha valakiben felmerül, hogy inkább szeretne hazamenni, mi a jobb: ha ad még egy kis időt magának, vagy hallgasson inkább arra, amit abban a helyzetben érez?

A hazamenésnél sincs egy univerzális szabály, de érdemes lehet feltenni maguknak a kérdést: „azért akarok hazamenni, mert szorongok valami új miatt, vagy azért, mert ez a helyzet ténylegesen nem jó nekem?”. Az első esetben segíthet egy kis idő – pihenés, egy biztonságos ember keresése vagy egy kisebb programhoz való csatlakozás –, a második esetben viszont teljesen legitim döntés kilépni. A gólyatábor nem egy teljesítményteszt – miért is kéne, hogy az legyen?

Természetesen sokan szeretnének minél hamarabb beilleszkedni, ezért könnyen előfordulhat, hogy olyan dologba is belemennek, amihez valójában nincs kedvük. Miért ennyire nehéz nemet mondani egy új közösségben?

Az ember alapvetően társas lény, ezért nagyon erős pszichológiai szükségletünk a valahova tartozás. Egy új közösségben ez még nagyobb hangsúlyt kap, hiszen az embernek a kezdeteknél még nincs biztos pozíciója a csoportban.

Ilyen helyzetekben könnyen megjelenhet az a belső logika, hogy „ha nemet mondok, kilógok”; „ha én vagyok az egyetlen, aki ezt nem csinálja meg, biztosan furcsának tartanak”; „nem akarom elrontani már az elején a rólam kialakuló képet”.

Sok fiatalnak a gólyatábor egy új kezdetet is jelent, és ha az előző életszakaszában – akár általános vagy középiskolában – nehéz dolgokon ment keresztül, akkor ez egy új fejezet lehet neki.

A csoportnyomás ráadásul nem feltétlenül nyílt kényszerítés: sokszor elég csak annyi, hogy mindenki más csinál valamit. Ilyenkor könnyen elkezdjük a csoport reakcióját fontosabb információnak tekinteni, mint a saját belső jelzéseinket.

Fiatal felnőttkorban különösen fontos a kortárs csoporthoz való tartozás és maga az identitás kialakítása. Ettől természetesen nem lesz minden 18 éves könnyen befolyásolható, de egy új, bizonytalan helyzetben erősebb lehet a konformitásra való hajlam. Minél nagyobb valakiben az a félelem, hogy „ha most nem illeszkedek be, akkor egyedül maradok”, annál könnyebben adhat fel bizonyos személyes határokat a kapcsolódás reményében.

Honnan ismerheti fel valaki, hogy egy feladat vagy helyzet már átlépi a személyes határait? Mik azok a jelek, amikor már nem érdemes azzal nyugtatniuk magukat, hogy „ez csak egy játék” vagy „mindenki más is megcsinálja, tehát nincs vele baj”, hanem jobb inkább nemet mondani és kilépni a helyzetből?

Érdemes komolyan venni a test és az érzelmek jelzéseit. Ilyen lehet például a gyomorgörcs, az erős feszültség, a lefagyás, a sírásinger, a félelem vagy az az erős belső érzés, hogy „csak legyen már vége”.

Nagyon fontos jel az is, amikor valaki nem azért mond igent, mert szeretne részt venni, hanem mert fél attól, mi történik, ha nemet mond. Itt segíthet néhány egyszerű kérdés: „megtenném ezt akkor is, ha senki nem figyelne, nem lenne rajtam semmi nyomás?”; „valóban szeretném, vagy csak attól félek, mit gondolnak rólam?”; „biztonságban érzem magam?”; „szabadon mondhatok nemet következmények nélkül?”; „ha a legjobb barátom lenne ebben a helyzetben, neki azt mondanám, hogy ez rendben van?”.

Az, hogy mindenki más is megcsinálja, önmagában még nem bizonyítja, hogy valami rendben van. A csoport normalizálhat olyan viselkedést is, amely egyéni szinten határátlépő.

Gyerekpszichológus: ha a gyerek bukdácsol elsőben, az nem akarat vagy képesség kérdése

Nem az a baj, ha a gyerek éretlen még az iskolához, hanem az, ha ez már csak ott derül ki, a teljesítményelvárások, összehasonlítások és értékelések közben - mondta Badacsonyi Jácinta gyerekpszichológus.

Hogyan mondjanak nemet magabiztosan egy számukra kellemetlen helyzetben anélkül, hogy attól féljenek, ezzel elrontják a hangulatot vagy kívülállóvá válnak? Van erre jó „recept”?

A hatékony visszautasításnak nem kell hosszúnak lennie, sőt. Sokszor minél többet magyarázkodunk, annál inkább azt érezzük, hogy engedélyt kérünk a saját határainkhoz. Lehet például egyszerűen azt mondani: „köszönöm, én ezt kihagyom”, „menjetek nyugodtan, nekem ez nem fér bele”.

Ha valaki tovább próbálkozik, ugyanazt nyugodtan meg lehet ismételni. Ezt az asszertív kommunikációban egyébként broken record, vagyis elakadt lemez technikának nevezzük: nem kezdünk újabb és újabb indokokat gyártani, hanem nyugodtan megtartjuk ugyanazt a határt.

Alkohol esetében senki sem tartozik magyarázattal azért, hogy miért nem iszik vagy miért nem szeretne többet inni. Érdemes azt is megfordítani, hogy mit jelent a másik reakciója. Ha egy közösség csak akkor fogad el valakit, ha olyasmit tesz, amit nem szeretne, akkor nem a nemet mondással van probléma, hanem a közeg nem tiszteli megfelelően a határokat.

Mit tehetnek akkor, ha azt látják, hogy egy másik gólya láthatóan kellemetlenül érzi magát egy helyzetben, mégsem mer nemet mondani vagy kilépni a szituációból? Érdemes ilyenkor közbelépni, és ha igen, hogyan tudják ezt úgy megtenni, hogy valóban segítséget jelentsen a másiknak?

Érdemes közbelépni, de lehetőleg úgy, hogy ne vegyük el a másik ember döntési szabadságát. Néha már az is rengeteget segít, ha megkérdezzük valakitől, hogy jól van-e, szeretne-e kijönni a helyzetből, ne menjünk-e arrébb, beszélgessünk-e esetleg.

Akár egy egyszerű kimentési lehetőséget is teremthetünk: „gyere, segíts nekem valamiben”, „kérdezni szeretnék valamit”. Így az illető ki tud kerülni az adott helyzetből anélkül, hogy az egész csoporttal kellene konfrontálódnia.

Ennek pszichológiailag azért is van jelentősége, mert csoporthelyzetben könnyen kialakulhat a felelősség megoszlása – amikor mindenki azt feltételezi, hogy majd valaki más közbelép. Emiatt fontos, hogy ha azt látjuk, hogy valaki valójában bajban van, ne kizárólag a többiek reakciójára várjunk.

Ha pedig biztonsági határátlépés történik – tehát szexuális vagy más komolyabb határátlépés –, már nem pusztán kellemetlen társas helyzetről beszélünk.

Ha egy eset ilyen szinten eszkalálódik, mindenképpen indokolt lehet szervező, felelős személy vagy szükség esetén akár a hatóság bevonása is.

Az elmúlt években több olyan gólyatáboros botrányról is lehetett hallani, ahol az elsőéveseket megalázó vagy kiszolgáltatott helyzetbe hozták, de ennél súlyosabb, akár szexuális erőszakkal kapcsolatos esetekre is volt példa. Ha valakit megalázó, kirekesztő vagy más, lelkileg megterhelő élmény ér, hogyan tudja ezt később feldolgozni?

Az első és legfontosabb, hogy ne bagatellizáljuk az élményt csak azért, mert egy gólyatáborban történt, vagy mert mások szerint ez csak vicc volt. Egy esemény pszichés hatását nem az dönti el, hogy az elkövető vagy a környezet minek szánta, hanem az is, hogyan élte meg az érintett.

Egy rossz élmény után természetes lehet, ha valaki néhány napig sokat gondol rá, dühös, szégyent vagy szomorúságot érez. Sokszor segít, ha tud róla beszélni egy biztonságos emberrel, és olyan közeget kap, ahol nem hibáztatják, nem relativizálják a történteket, és esetleg validációt is kap.

Milyen jelek utalhatnak arra, hogy nem egyszerűen egy rossz emlékről van szó, hanem érdemes szakember segítségét kérni?

Érdemes szakember segítségét kérni például, ha az esemény után tartósan fennmaradnak vagy erősödnek a tünetek: visszatérő emlékképek vagy rémálmok jelennek meg, fokozódik a szorongás, a stressz, könnyebben triggerelődik az érintett. Vagy például, ha az illető kerülni kezd bizonyos embereket vagy helyeket; nehezen alszik, vagy az élmény kihat a koncentrációjára; erős szégyenérzetet vagy önhibáztatást él át; jelentősen változik a hangulata vagy a mindennapi működése.

Szexuális erőszak vagy súlyosabb bántalmazás esetén pedig nagyon fontos, hogy az érintett személy megfelelő támogatást kapjon, és ne maradjon egyedül a történtekkel. De nemcsak ezeket nevezem traumának, hanem tulajdonképpen mindent, ami lenyomatot hagy az idegrendszeren.

Mi állhat pszichológiai szempontból annak a hátterében, hogy egyes gólyatáborokban ennyire durva, megalázó vagy akár kegyetlen beavatási szokások alakultak ki? Miért érezhetik úgy a már közösséghez tartozók, hogy az újonnan érkezőknek is „át kell esniük” ezeken?

Ennek több érdekes szociálpszichológiai mechanizmusa lehet. Az egyik az effort justification, vagyis az erőfeszítés igazolása – vagyis, hogy hajlamosak vagyunk értékesebbnek látni azt a csoportot, amelynek a tagságáért sokat kellett tennünk, vagy úgymond „szenvednünk”. Innen származhat az a gondolkodás is, hogy „mi is átestünk rajta, akkor nekik is át kell”.

Emellett kialakulhat egyfajta csoportnorma, tehát ha valamit évek óta hagyományként adnak tovább az emberek, egy idő után egyre kevésbé kérdőjelezik meg, hogy önmagában elfogadható-e. Megjelenhet a hatalmi dinamika is – tehát a régebbi tagok átmenetileg magasabb státuszba kerülnek, az újak pedig bizonyítani próbálják, hogy méltók a csoporthoz.

Ezek a közös rítusok valóban képesek erősíteni az összetartozást, de ehhez nincs szükség megalázásra vagy félelemre. Közös kihívások, közös játékok, együttműködés és pozitív élmények ugyanúgy – sőt, akár egészségesebb módon – képesek kialakítani ezt a „mi” élményt.

A közösségépítés és a megalázás egyáltalán nem ugyanaz. Egy jó beavatási rítus összeköt, nem alá-fölé rendeltséget és kiszolgáltatottságot teremt. A különböző filmek, sorozatok, amelyekben az amerikai gimi- és egyetemkultúra jelenik meg, nem feltétlenül segítenek ezen. Sőt, sokaknak inkább ötletet adnak. És mivel sokan ezeken növünk fel, ezért még inkább azt érezhetjük, ez egy létező dolog, ezért nekünk is keresztül kell mennünk rajta.

Karkecz Virág pszichológus

Karkecz Virág

Mit tanácsolna azoknak, akik most készülnek gólyatáborba? Hogyan tudnak nyitottak maradni az új emberekre és élményekre úgy, hogy közben a saját határaikat is szem előtt tartsák?

Menjenek kíváncsisággal, de ne azzal az elvárással, hogy néhány nap alatt mindenképpen meg kell találniuk a legjobb barátaikat, és tökéletesen be kell illeszkedniük. Ezt a nyomást nyugodtan levehetik magukról. Lesz erre bőven elég idő.

Azt is javasolnám, hogy nem kell minden programon részt venni. Nem kell mindenkivel barátkozni vagy mindenkire igent mondani. A legegyszerűbb egy rövid mondatot magukkal vinniük, ami lehet például az, hogy „lehetek nyitott úgy is, hogy közben mondhatok nemet”. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.

És nem feltétlenül az a legsikeresebb gólyatábor, ahol valaki minden programon ott volt, hanem az, ahonnan úgy jön haza, hogy szerzett néhány jó élményt vagy kapcsolatot, miközben önazonos tudott maradni.

A közösségi médiában nem egy olyan posztot olvastam, ami arról szólt, hogy több leendő egyetemista is attól tart, hogy ha valamilyen okból nem tud részt venni a gólyatáborban, lemarad az ismerkedésről, és később sokkal nehezebben talál majd barátokat az egyetemen. Mennyire reális ez a félelem?

Itt akár megjelenhet a FOMO, vagyis a kimaradástól való félelem – amikor azt érezzük, hogy egy esemény kihagyásával valami egyszeri és visszafordíthatatlan lehetőség veszik el. Ez egy érthető félelem, de valójában jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk ennek a néhány napnak, mint amekkora hosszú távon ténylegesen van. A gólyatábor valóban megkönnyítheti az első kapcsolódásokat – amikor elkezdődik az egyetem, kellemes lehet már néhány ismerős arcot látni. De ez nem azt jelenti, hogy a gólyatáborban alakulnak ki véglegesen az egyetemi baráti körök.

Az egyetem éveken keresztül rengeteg kapcsolódási lehetőséget kínál – szemináriumokon, előadásokon, közös beadandóknál, feladatoknál, diákszervezetekben, kollégiumokban, sportolás közben vagy egyszerűen két óra közötti beszélgetések alatt. A gólyatáborokban kialakult társaságok egy része később teljesen átalakul, miközben nagyon fontos barátságok akár hónapokkal vagy évekkel később kezdődhetnek. A kapcsolatok kialakulása folyamat, és nem egy egyszeri esemény. A gólyatábor lehet ennek a kezdőpontja, de semmiképpen sem az egyetlen pontja.

Sorra hirdetik meg a gólyatáborok időpontjait: erre figyeljetek, ha idén először mentek egyetemre

Egyre több egyetem teszi közzé a gólyatáborok időpontjait. Az elsőéves hallgatók most találkoznak először leendő csoporttársaikkal és oktatóikkal, ezért nem véletlen, hogy sokan az egyetemi évek egyik legmeghatározóbb élményeként emlékeznek vissza rá. Ahhoz azonban, hogy valóban jó élmény legyen, érdemes felkészülni – nemcsak arra, mit vigyetek magatokkal, hanem arra is, hogy milyen jogaitok vannak résztvevőként.