részlet:

16.1. Az értelmesség kérdése
Az ember minden cselekedetével el akar érni valamit. Döntése előtt átgondolja a lehetséges alternatívákat. Előzetes tudása van az értelmesség egészéről, amihez mérhati "saját" alternatíváinak értelmességét. Cslekvéseiknek ebből az a priori értelmességéből következik, hogy a véges és ideigleines célok szőkségképpen valami végcélra utalnak.
Ez a feltételezett végcél két oldalról közelíthető meg: saját halálunk és mások halálának problémája felől.
Martin Heidegger szerint cselekedeteinkkel életünk egész folyamán létünk egészére irányulunk. Ha az emberi lét lezárása a nem-lét, akkor az emberi tevékenység értelme kudarcot vall.
Jean-Paul Sartre és Albert Camus úgy fogalmaznak, hogy a halálon felülkerekedő értelmesség kilátása nélkül nem tehetünk mást, mint hősiesen vállaljuk a teljességgel abszurd életet.
16.2. A boldogságkeresés kudarca
Kant szerint a legfőbb jót két dolog foglalja magába:
- a legfelső jót, azaz a részünkről elérhető moralitást, az akarat jóságát
- a beteljesülést, a moralitással arányos boldogságot.
Arisztotelész hasonlóképpen vélekedik. Az eudaimónia egyrészt az erényes élet, másrészt a boldogság.
A legfőbb jót megvalósítani lehetetlen.
Két sors világítja meg eklatánsan az egyéni boldogságkeresés kudarcát.
Szókratész, aki egész életében lelkiismerete szerint cselekedett, s mégis (vagy talán éppen ezért) ki kellett ürítenie a méregpoharat.
Jézusé, aki bűntelenül élt, mégis bírái, a főpapok elfogadták Kaifás utilitarista érvelését: "Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon."
A hívő ember úgy tekint Istenre, mint a legfőbb jó lehetőségének és a moralitás értelmességének a biztosítójára.
Krisztus keresztje végső értelmességet ígér a moralitásnak.

itt készült: BGF
terjedelem: 14 oldal

letöltés