szerző:
Eduline

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy mindent tudunk magunkról, a saját elménk mégis rengeteg titkot rejt. A pszichológusok számos teszttel és kísérlettel igyekeztek megfejteni az emberi gondolkodást. Mi most 5 olyan kísérletet mutatunk be, amik után biztos másképp nézel majd az emberiségre.

©

A stanfordi börtönkísérlet

Ez talán az egyik leghíresebb kísérlet, amely azt akarta bizonyítani, hogy a környezet igenis hatással van a viselkedésre. A Stanford Egyetem kísérletén önkéntes diákok vettek részt, akiket az alagsorban berendezett műbörtönben felosztottak két csoportra: foglyokra és őrökre. A kísérletet eredetileg két hetesre tervezték, ám hat nap után be kellett fejezni, annyira eluralkodott a kegyetlenkedés az alanyok között. A két csoportot teljesen véletlenszerűen, pénzfeldobással alakították ki, később a foglyok mégis azt állították, az őröket a nagyobb testalkatuk miatt választották. Az őrök gumibotot, egyenruhát kaptak és tükrös napszemüveget, hogy elkerülhessék a szemkontaktus, a raboknak egy több számmal nagyobb muszlinköpeny jutott, amely alá fehérneműt se vehettek fel.

Egy nappal a kísérlet kezdete előtt az őrök rövid eligazító megbeszélésen vettek részt, de hivatalos iránymutatásokat nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy az ő felelősségük a börtön működtetése, amit tetszőleges módon oldhatnak meg, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. A rabok szerepét játszó résztvevőknek azt mondták, hogy a kísérlet első napján maradjanak otthon, amíg nem hívják be őket. A „behívás” abból állt, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül a valódi Palo Altó-i rendőrség emberei fegyveres rablás vádjával saját otthonukban, gyakran szomszédaik szeme láttára „letartóztatták”, megbilincselték, majd szirénázó rendőrautóban a rendőrőrsre szállították őket. A foglyokat végigvitték a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén. Ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették jogaikat, majd bekötötték a szemüket és egy cellába zárták őket. Később a rabokat egyenként átszállították az egyetemen berendezett börtönbe, ahol valamennyiüket levetkőztették, megmotozták és tetvetlenítették.

Már a második napon lázadás tört ki a rabok között, de az őröknek sikerült megfékezni. Ezután jó és rossz cellákra osztották a rabokat, ezzel ugyanis azt akarták elérni, hogy egymás ellen forduljanak, ami be is vált. Végül az őrökön eluralkodott a kegyetlenkedés: megtiltották a raboknak, hogy a mosdót használják, puszta kézzel takaríttatták velük a wc-t, elvették az ágyakról a matracokat és arra kényszerítették a foglyokat, hogy meztelenül, a földön aludjanak. Éjjel pedig – amikor azt hitték, az őket figyelő kamerák ki vannak kapcsolva – igazán szadista dolgokat tettek a rabokkal. Ezért a kísérletet idő előtt be kellett fejezni. A kísérlet bebizonyította, hogy az adott helyzet és környezet befolyásolja a viselkedést, és mindez felülírja az egyén személyiségét is. Ezzel magyarázzák azt is, hogy senki sem rossznak születik, csak a társadalmi környezet miatt válik azzá.

Faajtó kísérlet, avagy a változási vakság

Simons és Levin terepvizsgálat jellegű kísérletet készített: egy idegen megállít valakit az utcán, és megkérdezi, miként lehet eljutni valahova. Mialatt magyarázunk, két munkás közlekedik egy ajtóval, és elmegy közöttünk. Amíg az ajtó eltakarja az idegent, egy másik idegen lép a helyére. Az embereknek mintegy a fele nem veszi észre a cserét.

A Milgram-kísérlet

Stanley Milgram, a Yale Egyetem pszichológusa azt vizsgálta, hogy a második világháború során a náci katonák miért engedelmeskedtek a kegyetlen parancsnokoknak. Különböző korú férfiakat hívott a kísérlethez, amelynek során lelkiismeretükkel ellenkező utasításokat kellett végrehajtaniuk. A kísérletnek két szereplője volt: egy színész és az önkéntes. Mindkettejüket bevezették egy szobába, ahol a tanulót lekötözték egy székbe. Demonstrációs céllal mindketten kaptak egy 45 voltos áramütést a székhez erősített készülékből.

Ezután az önkéntes kapott egy harminc kapcsolóval ellátott generátort, amivel elektromos árammal büntethette a színészt – legalábbis így tűnt, az "áldozatok" igazából csak eljátszották a szenvedést. Ha az illető rosszul válaszolt egy kérdésre, akkor az önkéntes tesztalanynak árammal kellett büntetnie, minél több volt a rossz válasz, annál erősebbel. A plafon 450 volt volt, de már 150 voltnál a színészek rosszullétet és erős fájdalmakat színleltek, valamint könyörögtek a kísérlet befejezéséért. Ha a tanár szerepét betöltő résztvevő ekkor nem akarta tovább folytatni a “tanuló” kínzását, akkor a kísérletvezető elmondta neki, hogy ő, a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget a kísérlet eredményeiért és a tanuló épségéért, és a kísérlet szerint a tanárnak tovább kell folytatnia.

A kísérlet elvégzése előtt Milgram megkérdezett más pszichológusokat, mit gondolnak, mi lesz a kísérlet eredménye. Egyöntetűen azt felelték, hogy szerintük csupán néhány szadista személy lesz hajlandó elmenni a legnagyobb feszültségig. Ezzel szemben  Milgram első kísérletsorozatában a kísérleti személyek 65%-a volt hajlandó kiadni a legnagyobb, 450 voltos (halálos) áramütést, bár sokuk meglehetősen rossz érzéssel tette ezt meg. Egyetlen résztvevő sem állt meg 300 volt alatt.

A Harvard Grant Study kísérlet

A Harvard egyetem kutatócsoportja 75 évig tartó kísérletet végzett Grant Study névvel. A cél az volt, hogy kiderítsék, mi a boldog élet titka. A kísérlethez a Harvard leggazdagabb, legokosabb, legelszántabb, legígéretesebb diákjai közül választott ki 268 férfit, akiknek végigkísérték az életét egészen a halálukig. Köztük volt egyébként John F. Kennedy is, bár a nevek nagy részét igyekeztek titokban tartani. A férfiakat rendszeresen pszichológiai és egészségügyi vizsgálatoknak is alávetették. Harminc évvel ezelőtt a vizsgált alanyok egy része a pszichiáterek nagy elkeseredésére már alkohol- vagy drogfüggő lett, és emiatt mentális betegségek tüneteit mutatta. A vezető pszichiáter, George Vaillant azt hozta ki végeredményként, hogy a szeretet a boldogság titka, csak az lehet boldog, aki szeret, és akit sokan – házastárs, család, barátok, kollégák – szeretnek. A pénzügyi siker is a kapcsolatokon nyugszik, nem azon, hogy ki mennyire intelligens.

A kognitív disszonancia elmélete

A kognitív disszonancia elmélete Leon Festinger amerikai pszichológushoz fűződik. Szerinte valahányszor egy-egy új információ, vagy tapasztalat ellentmond annak, amit korábban megismertünk, elhatároztunk, szabályként alkottunk, vagy önmagunkról gondoltunk, akkor belső feszültséget, azaz disszonanciát tapasztalunk. Ez rossz érzéssel tölt el minket, éppen ezért csökkenteni szeretnénk, akár az igazság megtagadásának árán is.

Festinger elmélete bizonyítása érdekében titokban beépült egy, a világ végét hirdető szektába. A lényeg az volt, hogy a vezető megmondta, mikor hal ki az emberiség, és elszedte a hívők pénzét, miközben imádkozásra buzdította őket. A beígért nap eljött, és eseménytelenül véget is ért, ám a hívők ezt úgy értelmezték, hogy az ő hű imáik mentették meg az embereket, és nem úgy, hogy a vezető hazudott.

Festinger ezután egyetemisták két csoportját vizsgálta: monoton feladatot adott nekik, ám a csoport egyik fele csak egy, a másik fele húsz dollárt kapott a munkáért. Egy óra után mindenkit megkértek, hogy a többieknek dicsérje az elvégzett feladatot, mondja el, mennyire élvezte, majd mindenkivel  írattak egy értékelést is, amiben elmondhatták valódi véleményüket. Azok, akik húsz dollárért dolgoztak, nyíltan megmondták, hogy ilyen pocsék feladatot még az életben nem kaptak, unták, míg az egy dollárért dolgozók nagy része írásban is arról lelkendezett, milyen jól érezte magát. Festinger szerint ennek a különbségnek egyszerű a magyarázata: csak az egydolláros alanyok éreztek kognitív disszonanciát, de nem akartak önmaguk előtt is beégni, ezért inkább elhitették magukkal is, hogy jó volt a feladat. A húszdolláros csoport tagjai viszont úgy vélték, 20 dollárral kellően megfizették őket a gagyi melóért, ezért nem kellett sem önmaguknak, sem másoknak magyarázkodniuk. Festinger szerint a kognitív disszonancia az, ami az emberek rosszul fizetett állásokban, vagy fizetetlen gyakornokként húznak le hosszú éveket: a nyilvánvalóan hiányzó külső elismerést nélkülözve kreálnak maguknak egy belsőt.

(forrás: learning-mind.com)