A XIX. század végén és a XX. század elején a régi magyar tanítónéni még sokkal többet tudott arról, milyen egy kisgyerek. Amikor meg akarta tanítani a gyereket írni, azt mondta neki, hogy otthon vegyen elő a sparhelt alól újságpapírt, majd fogja akár marokra a legvastagabb piros vagy kék postairónt, és kerekítsen rajta! Óriásiban! És ma? Az alsó tagozatos füzetben a sorközt összehúztuk, sőt, még két sort belehúztunk, mint a gyorsírófüzetbe, és tűhegyes HB-s ceruzát adunk a gyerek kezébe, hogy „ne piszkoljon”. Oda kell a gyereknek berakni a kis kampókat, csak „meg ne nőjön a sor vége felé”. De miért ne nőne meg??? Eleve óriásinak kellene lennie!

- írja Vekerdy Tamás pszichológus Facebook-oldalán. Hozzáteszi:

Jó néhány évvel ezelőtt elküldtem mindkét módszert a funkcionális anatómiai intézetbe azzal a kéréssel, hogy aki a kéz beidegződésével foglalkozik, írja meg nekem, hogy melyik módszer a jó a kéz mozgásának fejlődése szempontjából. Az akkor még ott dolgozó kitűnő agykutató Hámori József – aki azóta volt az Akadémia alelnöke is – válaszában ez állt: a régi tanítónéni zseniális volt, csak azt nem értjük, honnan tudta, mert a kéz fejlődését csak az 1960-as években kezdték kutatni. Vagyis akkor ösztönösen és tapasztalatból tudták, amit ma tudhatnánk a tudományból. De azt elfelejtettük, ezt pedig nem tanultuk meg. És a kettő között csináltunk egy olyan írástanítást, amely nem felel meg se a gyerek kezének, se az életkorának.