A The Times angol napilap oktatási témákkal foglalkozó blogjában, néhány napja egy érdekes óraterv jelent meg, Rachel Simmons (író, oktató, aki már Susan Boyleról is készített óratervet) tollából. Az írónő megpróbálta bevonni az Alkonyatot a tantervbe, hogy a passzív hallgatói órákat aktív eszmecserévé változtassa.

Simmons postjában hangsúlyozza, hogy ezt nem azért tette, mert Bellát vagy a könyv bármelyik más karakterét követendő példának tartja, hanem, mert az Alkonyat az (elmúlt) évtized egyik legfelkapottabb története, amely ennek okán bekívánkozik az irodalomórai beszélgetésekbe.

„Teljesen mindegy, hogyan magyarázzuk Bella karakterét, de a lány egész életének a lényege Edward Cullen. Nincsen hobbija, nincsenek tervei, nincsen véleménye, és alig van barátja. Lényének semmi más értelme nincs, mint hogy megszerezze Edwardot. Nem csoda ugye, hogy a gondolatolvasó olasz vámpír, (Caius) semmit sem talál, amikor Bella kezét szorongatva a lány gondolataiba próbál beleolvasni?”  – pedzegeti Simmons a blogjában, Meyer egydimenziós karakteréről, ám a tanárnő szerint az olvasói rajongást akkor is muszáj meglovagolnia egy irodalom tanárnak, ha vitatott, hogy egy könyv milyen irodalmi értékkel szolgál.

Simmons szerint a legjobb téma  „a szerelem mint függőségi állapot”, ahol az osztály elemzi Bella viselkedését, és megvitatja, hogy vajon Bellának Edward-dal, Jacob-bal vagy inkább egyedül lenne-e a legjobb? Ő egyébként azt ajánlja, hogy az osztály három csoportra váljon, az egyik lesz az Edward, a másik a Jacob, a harmadik pedig a Bella csoport. Mindegyik csoport ír egy rövid prezentációt azzal kapcsolatban, hogy szerintük miért lenne Bellának jobb velük (vagy egyedül).

Miután a csoportok elmondták az érveiket, a többiek megkérdőjelezhetik azokat a saját elgondolásaikkal, és így elkezdődhet egy komolyabb vita. Ez pedig az Alkonyat-rajongókat ismerve, lehet hogy olyan vérmes lesz, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy már rég szünet van.  Simmons állítja, az óra akkora siker lesz, hogy senkinek sem lesz kétsége affelől, hogy érdemes volt-e a popkultúrát az osztályterembe „beengedni”.

Rachel Simmons ötletével egyébként több hozzászóló is vitatkozik az oldalon, ami nem meglepő azok után, hogy a szépirodalmi kritikusok eléggé lehúzták a történetet. A könyv fő bűne irodalmi szempontból, hogy a történetből tragikus módon hiányzik a szenvedély (valljuk be egy csóknál több leírás alig akad benne, noha itt egy négy(!) kötetes szerelmi történetről beszélünk) és a karakterek kétségbeejtően egyszerűek (ezzel Simmons is egyetért).

A hozzászólók egy része szerint, pont a klasszikus irodalmi értékeknek a hiánya az, amely alkalmatlanná teszi a könyvet oktatási célokra, hiszen az Alkonyattal nagyon alacsonyra tennék az irodalmi mércét.

„Egy irodalomtanár tengernyi arra érdemes főhősnőből válogathat az óráihoz. Az Alkonyat remek eszképista olvasmány, de pont emiatt az iskolai órák utánra való. Ha a fiatal lányoknak azt az üzenetet küldjük, hogy teljesen normális, ha semmi mással nem foglalkozunk mint egy szerelmes vámpírral, akkor felelősek vagyunk a mai generációnak a kulturális, intellektuális és morális alultápláltságáért.”  - mondja az egyik hozzászóló.

Egy másik is egyet ért azzal, hogy Bella akaratgyenge, ambíciómentes karaktere förtelmes példa lenne a lányoknak, noha szerinte ez lehet az az aspektus, amely végül is a könyv sikerét hozta, mert mindenki a saját személyiségével ugorhat Bella üres cipőjébe.  Ez a hozzászóló egyébként a középszerű könyvek javára írja, hogy az egyszerűségük sok embert olvasásra csábít, olyan embereket akik eddig nem voltak nagy rajongói a könyveknek. „Éppen ezért jó ötlet a popkultúrát behozni az irodalom órára, csak egy kicsit kritikusabban kell hozzá állni a történethez és a szereplőkhöz.” -írja hozzászólásában egy Hannah nevű olvasó.

Tény, hogy az Alkonyatot  nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy ez a vámpír-románc még a ponyvaregény társának, a Harry Potter sorozatnak a népszerűségét is túlszárnyalja, noha ez – a kritikusok szerint – csak is azért lehetséges, mert a könyv témája merőben más. Meglehet J.K Rowling zseniálisabb (és taníthatóbb) író Stephanie Meyernél, ám az Alkonyattal messzebbre jutunk a középiskolás korosztálynál, mert ezzel az első szerelemről szóló románccal többen tudnak asszociálni és több lelket felkavar, mint Harry Potter élete, aki a sorozat kezdetekor még csak kisgyerek.

Akit nem győzött meg a románcok ereje az gondoljon csak a Rómeó és Júliára, amely a mai napig a legkedveltebb kötelező olvasmányok közé tartozik. És tényleg, Shakespeare Rómeó és Júliáját a Simmons óratervéhez hozzászólók is erősen ajánlották (az Alkonyat helyett…), egy hozzászóló kivételével, aki szerint ugyan Shakespeare története összehasonlíthatatlanul mesteribb, „de azt állítani, hogy egy tini lány, aki megöli magát, egy idősebb szoknyavadász miatt, akivel éppen csak találkozott jobb példát mutatna, mint Bella Swan története, az egy kicsit extravagáns dolog.”

 
Krisztina O'Brien