A kormány drasztikusan csökkentené a jogi, bölcsész- és társadalomtudományi karokon az államilag finanszírozott helyek számát, míg az informatikai, műszaki és természettudományos területre több hallgatót vehetnek majd fel az egyetemek. Az ELTE mindegyik területen képez szakembereket – utánaszámoltak már, hogy jól vagy rosszul jönnek ki a számháborúból?

Nem szívesen gondolkodom azon, hogy mi lesz, ha ezek a tervek valósulnak meg, mert az nagyon rossz lesz. Elsősorban nem az ELTE-nek lesz rossz, ezt érdemes előre tisztázni, hanem azoknak a fiataloknak, akik vagy a középiskola után szeretnének továbbtanulni, vagy a meglévő végzettségük mellé szeretnének egy másodikat. Az egy rossz rendszer, amelyben nem lehet szabadon eldönteni, hogy ki hol tanulhat tovább. Eleve kicsit morbidnak érzem azt a koncepciót, amely azt feltételezi, hogy egy 17-18 éves diáknak meg lehet mondani, hogy te ne irodalmár legyél, hanem inkább vegyész. Ez így nem életszerű.

Valóban évek óta csökken a reálterület egy része iránt az érdeklődés, ennek a folyamatnak a megállításáért sokat kell tenni, ebben elkötelezett vagyok magam is, de az a lehető legrosszabb eszköz, amit használni próbálnak. Egy szabad társadalomban attól senki nem fog természettudományos szakirányon továbbtanulni, mert máshol korlátozzák a továbbtanulási lehetőséget. A jogi, bölcsész- és társadalomtudományi karok keretszámának csökkentése ráadásul nemcsak szakmai, hanem társadalompolitikai aggályokat is felvet. Lehet olyat csinálni, hogy nem adnak állami támogatást ezekre a képzésekre, de akkor ki kell mondani, hogy nincs szükség a magyar kultúrára, történelemre és hagyományra. Igaz, nem egészen ezt olvastam a kormányprogramban.

A felsőoktatási tervezet szövege alapján abban bíznak, hogy a bölcsészhallgatók majd fizetnek a képzésért.

Lehet ilyet feltételezni, csak ez a magyar valóság ismeretének hiányát jelzi. Egy ilyen döntés a valóságban – amikor nem a felsőoktatást nem ismerő íróasztalharcosok írnak valamit – úgy nézne ki, hogy megvizsgálnák az adott állapotot, hogy mennyien és mit tanulnak. Ezután fel kellene tenni a kérdést, hogy vajon miért van. Valószínűleg nem véletlen, hogy több száz hallgató akar magyar irodalommal, történelemmel, filozófiával és művészettel foglalkozni. Lehet, hogy a felnövekvő nemzedékeknek irodalom- és filozófiatanárokra is szükségük lesz? Lehet, hogy a több tucatnyi „kis” nyelvvel is foglalkozni kell, mert az országnak ez az érdeke? Ki tudta volna fogadni Magyarországon a kínai miniszterelnököt, ha nincs az ELTE-n egy Konfuciusz Intézet? Hova vitték volna? Persze a józsefvárosi piac is opció, csak nem biztos, hogy oda szívesen elment volna. Hosszan sorolhatnám a példákat. Egyébként személy szerint támogatom a tandíj bevezetését, de nem így.

Melyik verziót támogatja?

Egy normális tandíjrendszert, amelyet kiegészítenek egy nagyon erős támogatási rendszerrel. A kormány nem meri kimondani, hogy tandíjrendszer lesz, pedig őszintének kellene lenni. Felsorolhatják azokat a területeket, amelyeket a közösség szempontjából olyan fontosnak tartanak, hogy ott a hallgatók helyett kifizetik a képzés költségeit, de erről egy nyilvános vitát kell folytatni.

A jogászok miért kerültek ki ebből a körből?

Fogalmam sincs. Nem is akarom átgondolni az okokat, mert sötétebbnél sötétebb gondolatok jutnak az eszembe. Lehet azt mondani, hogy a jogásztársadalomnak van egy olyan csoportja, amely akár önköltséges rendszerben is ki tudja taníttatni a gyerekeit. De ha valaki erre gondol, akkor a társadalmi mobilitást akarja megszüntetni.

Értjük: a jogászok egy része jó anyagi helyzetben van, vagyis tud majd fizetni a gyerekei oktatásáért, gondolhatja az államtitkárság. Ugyanez az érvelés a művészeknél, a társadalomtudósoknál és a bölcsészeknél bicsaklik egy nagyot.

Erre nincs épeszű logika, ezt nem lehet mivel indokolni. Ami leginkább felfoghatatlan, az az óriási mértékű forráskivonás, amire készül a kormány. Hiszen mindennek a mélyén ez van. Egy olyan országról beszélünk, amely a felsőoktatási ráfordítások alapján most az utolsók között kullog, ha az OECD-államokat nézzük. Lehet ezt tovább csökkenteni, de akkor azt fogjuk elérni, hogy ott leszünk, ahol 1988-ban jártunk, hogy már Albánia is megelőzött minket.

Azzal sem ért egyet, hogy túl sok egyetem és főiskola működik Magyarországon?

Nem, a számok nem igazolják. Németországban és Ausztriában például sokkal széttagoltabb az intézményrendszer. Amikor valaki azt látja, hogy hetvenvalahány rektor van, akkor az tényleg túlzásnak tűnik, állami intézményből azonban kevesebb mint harminc van. Szerkezeti problémák persze vannak. Például hogy egy szakot hány helyen oktatnak, na ott lenne mit csinálni, de ez már nem a felsőoktatási törvény kérdése, hanem akkreditációs kérdés. Itt súlyos mulasztásai vannak egyébként magának a felsőoktatásnak, hiszen a lényegében szakmai önkormányzati elven alapuló akkreditációban nem mert eléggé kemény lenni a szakmai elvárások érvényesítésekor, akár a mindenkori kormányzati részérdek-lobbikkal szemben is.. Az intézményrendszerhez is hozzá kell nyúlni, de nem azzal a szándékkal, hogy hasogassuk. Gondoljuk át strukturálisan. Kaliforniában a hatvanas években a funkciók szerint szétválasztották az állami felsőoktatási rendszert. Azt mondták, hogy vannak az állami csúcsegyetemek, amelyeken valóban a legmagasabb szintű képzés és kutatás folyik. Van a második réteg, amelyet olyan egyetemek és főiskolák alkotják, ahol még mindig jó színvonalú képzés folyik. És vannak az úgynevezett community college-ok, amelyek a regionális igényeket szolgálják ki. Mindegyiknek más a funkciója, és máshogy is finanszírozzák. Ez tiszta, világos beszéd, ezt itthon is meg kell tenni.

Pont ezt teszik. Tudományegyetemekre és főiskolákra osztanák fel a rendszert.

Ennek a tervezetnek valóban van egy ilyen pozitív iránya. Hogy mindezt nemzeti felsőoktatási rendszernek kell-e nevezni, az már egy másik kérdés, ízlés dolga. Persze azt mondani, hogy azt tekintem a nemzeti felsőoktatási rendszer részének, ahol a hallgatók többsége állami ösztöndíjjal tanul, visszás, hiszen azt az állam mondja meg, hogy hol tanulhatnak a hallgatók ösztöndíjjal. Ez egy látszatmegoldás.

Az ELTE aligha veszíti el tudományegyetemi címét, de több egyetem megreked valahol a két szint között.

A tudomány- vagy kutatóegyetem kategória viszonylag egyértelmű, ahogy a helyi érdekeltségű főiskoláké is. A nagy kérdés valóban az, hogy mi van a kettő között. Jó néhány olyan egyetem van Magyarországon, amely a kapacitásai alapján kutatóegyetemi szintű, esetleg megvan benne a lehetőség. Ugyanakkor vannak olyan főiskolák, amelyek egyértelműen nem helyi igényeket elégítenek ki, szakmailag erősebbek annál. Egy példa: ott van a soproni erdészképzés, amelyet világszerte magasra értékelnek. Nyilvánvaló, hogy soha nem lesz tudományegyetem, nem is ez a dolga. De akkor le akarjuk fokozni főiskolává, vagy ki akarjuk rakni a nemzeti felsőoktatás rendszeréből? Vagy látszatintegrációt akarunk? Ez egy egyetem, se nem több, se nem kevesebb.

Márpedig a jelenlegi tervezetből azt lehet kiolvasni, hogy több intézményt kiraknak majd a "nemzeti felsőoktatás rendszeréből". Az oktatási államtitkárság szerint a magánintézménnyé alakulás lehet az egyik menekülőút – a kérdés csak az, hogy ez járható-e?

Erre hadd válaszoljak mint adófizető állampolgár. Az én adómból és eu-s pénzekből létrehozott vagyont egy egyszerű mozdulattal privatizálni? Ez azért vet fel morális és államvezetési aggályokat, ez a felsőoktatás egy részének privatizációját jelenti. Én nagyon óvatos lennék, hiszen itt épületekről, infrastruktúráról, brandről és know-howról van szó.

És ha intézményi oldalról nézzük az esélyeket?

Ha jól értettem, az új rendszerben állami ösztöndíjas hallgató csak állami intézményben tanulhat – így nem lehet magánegyetemként, -főiskolaként működni, sehol a világon nem fedezi csak a tandíj az egyetemi működést. Ez egy görcsösen revansista koncepciógyártás. Revansot akarnak venni az elmúlt húsz évért, amikor teljesen átalakult a felsőoktatás, nyitott, demokratikus és dinamikus lett. Ez a legjobban egyébként a hallgatói képviselet visszaszorításán látszik, semmilyen észérv nem szól mellette.

Egyébként is érezhető némi hallgatóellenes retorika.

Persze, van szorgalmas, és van lusta hallgató. De ha azt gondoljuk, hogy ez újdonság, nagyot tévedünk. A 13. században a párizsi és a bolognai egyetemen ugyanez elhangzott, és ugyanez volt a szöveg az 1960-as, 70-es és 80-as évek kádári Magyarországán is. Én értem, hogy irigylik a húszéveseket.

Mernek előre tervezni?

Egyetemi oktatóként azt látom, ilyen időszakban egy dolgot tehetünk, leszögezzük azokat az alapértékeket, amelyek zsinórmértékül szolgálnak a ma még kiszámíthatatlan szabályozási környezteben is. Az ELTE-n mindig minőségi képzés lesz, az egyetem a társadalom egésze számára képez pedagógust, bölcsészt, társadalomtudóst, természettudóst, informatikust, jogászt, mégpedig a legmagasabb színvonalú tudományos kutatással a háttérben, ezer szállal kötődve a nemzetközi tudományos és felsőoktatási világhoz, annak mércéit érvényesítve..

És ha nem kapnak rá lehetőséget?

Az kultúr-Magyarország fennmaradása esetében ez képtelenség. A legnagyobb pazarlás lenne, ha azt a kapacitást, amit az ELTE oktatói és kutatói jelentenek, nem használhatnánk a hallgatók képzésére. Ezt nem lehet megtenni, ez a nemzeti tudásvagyonnal történő felelőtlen gazdálkodás lenne.

Szabó Fruzsina
eduline