Budai Éva magyar-társadalomismeret szakos tanárként 25 éven át tanított a Városmajori Gimnáziumban, majd nyugdíjba vonulása után sem tudott elszakadni a gyerekektől: kilenc évig a Lauder Javne Iskolában dolgozott tovább. Érettségiztetett nappali és esti tagozaton, felnőttoktatásban, dolgozott lektorként, könyvszerkesztőként, és pedagógusként mindig hitt abban, hogy irodalomra mindenkinek szüksége van.

Meggyőződésem, hogy irodalommal és költészettel mindenki lelkét meg lehet menteni

– mondta.

Ez a hit vitte el évek óta minden nyáron a kispesti önkormányzat napközis táboraiba is, ahol mélyszegénységben élő gyerekekkel – köztük roma és vietnámi fiatalokkal – foglalkozott. Bár nem az a korosztály, akiket gimnáziumban tanított, mégis működött a kapcsolat: "pótnagymamaként voltam ott a gyerekeknek."

Korábban a Van Helyed Alapítvány ózdi diákjait segítette magyarból az érettségire készülni. Olyan fiatalokat látott érettségi elnökként, akik generációjukban elsőként jutottak el odáig, hogy egyáltalán vizsgázhassanak. „Sorozatosan tapasztaltam és láttam, amikor az egész család kivonul az egyetlen zakójukban, mert a családból valaki érettségizni fog. Irtó büszkék voltak rájuk" – mesélte Éva.

Újra tanítani szeretne, de elutasításokba ütközik

Most, 74 évesen, teljes nyugdíjasként döntött úgy, hogy az idejét és tudását tudatosan az elesettek, rászorulók segítésére fordítaná. Nem visszamenni akart a közoktatásba, nem pénzért dolgozni, nem helyet elfoglalni fiatalabb kollégáktól. Épp ellenkezőleg.

Másodszor is azért mentem nyugdíjba, mert azt gondolom, át kell adnunk a helyünket a fiatalabbaknak. De amit magunkkal hordozunk – tudást, tapasztalatot –, azt nem kell eltemetni.

Olyan közegben szeretne tanítani, ahol a legnagyobb szükség van rá: javító-nevelő intézetekben, hátrányos helyzetű fiatalok között, akár börtönökben is. Címeket, telefonszámokat kapott, leveleket írt. Egyetlen helyről érkezett udvarias elutasítás, a többi megkeresés válasz nélkül maradt.

„Nem tömény visszautasítások ezek, inkább elhallgatások” – fogalmazott. És nem érti, miért nincs fogadókészség akkor sem, ha önként, ellenszolgáltatás nélkül ajánlja fel több évtizedes tapasztalatát. „Nem a pénzről szól. Becsületes nyugdíjból élek."

A Szőlő utcai javítóintézetben is szívesen dolgozna

Különösen fájó ez most, amikor sorra jelennek meg a hírek a javítóintézetek állapotáról, az ott élő fiatalok kiszolgáltatottságáról. Budai Éva ezek után írta meg Facebook-posztját, amelyben nyíltan, indulattal és kétségbeeséssel tette fel a kérdést: kellek még valahova? Akár a Szőlő utcába is menne tanítani – írta –, csak hadd csinálja azt, amiben hisz.

Az online oktatás nem megoldás számára.

Kell a személyes varázs. Hogy rám nézzen, belenézzen a szemembe, amikor egy verset olvasok neki.

A költészet szerinte nem luxus, hanem alapvető emberi szükséglet. Budai Éva ma is „tanít”: közösségi oldalán minden nap irodalmi miniportrékat, verseket, játékokat oszt meg, tízezrekhez jut el így a kultúra szeretete. Ő alapította meg a Tanárnőkérem Facebook-csoportot is. De ez nem pótolja azt, amit személyesen adhatna át.