Bizonyára hallottatok arról az elképzelésről, hogy az emberi test a halál pillanatában 21 grammot veszít a súlyából. A 20. századi amerikai orvos, Duncan MacDougall meggyőződése szerint ez a lélek súlya. A kísérletsorozat azonban, amellyel erre a következtetésre jutott, több sebből is vérzik - mutat rá az Urbanlegends.

MacDougall tüdővészes betegeken próbálta meg igazolni a mérhető lélek elméletét. Ehhez mindössze hat embert vizsgált meg, mindannyiukat haláluk előtt egy nagy ipari mérlegre fektette, majd figyelte a súlyukat. Azt állapította meg, hogy a halál beálltakor hirtelen és látványosan következik be a súlyvesztés, amelyet a hat vizsgálat alapján átlagosan 21 grammban állapított meg. A hat ember mellett tizenöt kutyát is mérlegre tett, az ő esetükben azonban nem tapasztalt ilyet - ez pedig összecsengett vallási meggyőződésével is, miszerint az állatoknak nincs lelkük.

Első kritikusa Augustus P. Clarke volt, szerinte a súlyvesztés azért történik, mert a halál beálltakor a tüdő nem hűti tovább a vért, így hirtelen megemelkedik a test hőmérséklete és vele együtt megugrik az izzadás mértéke is, a híres "21" gramm pedig az elpárolgó verejték. A kutyáknak viszont alig van izzadságmirigyük, a testüket ugyanis lihegéssel hűtik, náluk ezért nem tapasztalhatott MacDougall hasonló súlyvesztést.

Ráadásul MacDougall a 21 grammot is túlságosan erőltette. Hat páciense közül volt, akinél elsőre kijött az ominózus érték, míg máskor csak több részletben, összeadva jutott el idáig, két esetben pedig saját maga minősítette érvénytelennek a mérést. Akkoriban pedig még a halál beálltának pontos idejét sem tudták könnyen meghatározni.

MacDougall időközben a lélek kutatásának megszállottja lett. Négy évvel később, 1911-ben a New York Times, amely az első eredményeit is közölte, arról írt, hogy az orvos megtalálta a testet elhagyó lélek lefényképezésének módját. Ezután többször nem számoltak be az eredményeiről, MacDougall pedig kilenc év múlva elhalálozott.