Mialatt a szülők azon fáradoznak, hogy az egekig emeljék gyerekükben az önértékelést, kutatók egyre nagyobb tábora állítja: ilyenkor bizony hibát követnek el.
Eduline
A gyermekek fejlődésével foglalkozó szaklap, a Child Development decemberi számában megjelent publikáció szerint a nagy önbizalommal rendelkező serdülő agresszíven reagál, ha elszégyelli magát, kevésbé magabiztos társaihoz képest.
„Az alacsony önbizalommal rendelkező tinédzserek, úgy tűnik, nem érzik szükségesnek megvédeni kipukkasztott egójukat” – mondta a Michigan Egyetem pszichológusa, Brad J. Bushman, aki holland kutatókkal dolgozott együtt a tanulmányon.
A vizsgálat során Bushman szakértői gárdája a Michigan-i általános iskolákból 163 fő, 10-13 éves diákot kérdezett ki. Szinte mind fehér volt, 54 százalékuk pedig fiú. Néhány héttel az online kísérletben való részvétel előtt a fiatalembereknek ki kellett tölteniük egy kérdőívet, mely önbizalmukat és nárcizmusukat volt hivatott felmérni.
A kutatók az alapján mérték meg az önbecsülés szintjét, hogy kiértékelték, mely résztvevők voltak elégedett önmagukkal és azzal a móddal, ahogyan éltek. Ehhez csupán a kutatási alanyoknak annyit kellett tenniük, hogy besorolták magukat a különböző állításokhoz, például: „Vannak gyerekek, akik kedvelik az olyan személyiségeket, mint ők maguk” vagy „Vannak gyerekek, akik nem igazán örülnek annak, ahogyan bizonyos dolgokat tesznek”.
A nárcizmus-vizsgálat magában foglalta önmaguk grandiózus képének, felsőbbrendűségük túlzott érzésének és jogosultságának, kizsákmányoló interperszonális magatartásuknak felbecsülését olyan állításokkal, mint „Nélkülem az osztály kevésbé lenne vicces”, „A hozzám hasonló gyerekek megérdemelnek egy kis pluszt”, vagy „Gyakran kapok csodálatot”.
A kísérlet érdekében azt mondták a diákoknak, hogy a FastKid! névre hallgató internetes reakció-idő versenyben vesznek részt, az ellenfeleik pedig velük egyforma korú és nemű iskolások Ohio-ból. Ám valójában nem volt semmiféle vetélytárs, az egész folyamatot számítógép irányította.
A felméréshez véletlenszerűen kiválasztott diákoknak azt mondták, hogy az ellenfelük az egyik legrosszabb játékosa az állítólagos versenynek, így könnyedén győzelmet arathatnak felette. Ám, a diákok veszítettek, és utolsó helyezettként megjelentek egy olyan weboldalon, amiről azt hitték, hogy teljesen nyilvános.
Mint kiderült, a kifejezetten narcisztikus gyerekek jóval agresszívebbek voltak társaiknál, azonban csak a szégyenérzet bekövetkezte után. „Az önimádók úgy tűnik nagyon motiváltak abban, hogy kialakítsák és fenntartsák hatalmas önképüket” – írták a kutatók. „Hajlamosak arra, hogy a szociális helyzeteket akként értelmezzék, ahogyan az visszatükröződik önmagukról, valamint arra, hogy az önszabályozó stratégiákat önbecsülésük védelmére használják, mikor szükségük van rá. Ahogyan a szégyenérzetre okot adó helyzetek fenyegetően hatnak, a narcisztikus szégyengerjesztett agresszió úgy tud hasonlítani egy önértékelést fenntartó védelemre.”
Tehát a kutatók úgy találták, semmi sem támasztja alá azt a hagyományos nézetét, miszerint az alacsony önbecsülés mögött húzódna agresszió. Valójában, azt találták, hogy a túlzott önértékelés növeli a narcisztikus szégyenérzet általi agressziót.
„Az elképzelhető, hogy a túlzott önértékelésű narcisztikus diákok érzékenyebben reagálnak a szégyenteljes eseményekre, mint azok, akik kisebb önbecsüléssel rendelkeznek” – mondta Bushman. „Vagy, egyszerűen ők máshogyan kezelik az ilyen helyzeteket.”
Mindenesetre a szülők és a tanárok feladata: ne hozzák szégyenhelyzetbe a magas önértékeléssel rendelkező gyerekeket.
Tízből kilenc hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diák szakképzésben, vagyis technikumban, szakgimnáziumban vagy szakképző iskolában tanul. Közülük valamivel többen járnak szakképző iskolába, ahol három év alatt szerezhetnek szakmát. Az ösztöndíjak és az egyszerűbb bejutás vonzóvá tehetik ezeket a képzéseket, miközben a 2025-ös PISA-mérés szerint a szakképző iskolákban tanuló 15 évesek jelentős része súlyos kompetenciahiánnyal küzd.
A PISA 2025-ben először mérte a 15 évesek számítógépes problémamegoldását. A diákoknak többek között adatokat kellett elemezniük, kísérletezniük, valamint számítógépes produktumokat létrehozniuk és javítaniuk. A magyar tanulók ezen az új területen valamivel az OECD-átlag alatt teljesítettek, az egyes iskolatípusok között pedig hatalmas különbségek vannak.
Először ült egy asztalhoz lényegében minden érintett fél, hogy a Pázmány Campus és a Magyar Rádió lebontott épületeinek helyén maradt terület jövőjéről egyeztessenek. A campus eredeti formájában már biztosan nem épül meg, abban azonban egyetértés alakult ki, hogy a jelenlegi poros, sittes területet mielőbb rendezni kell.
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) szerint a belső továbbképzéseket úgy kellene megszervezni, hogy azok ne jelentsenek újabb, a rendes munkavégzésen felüli többletterhet a pedagógusoknak.
Nem terhelnék tovább újabb órákkal a diákokat, az új fejlesztési területek inkább projektmunkákon vagy összevont tantárgyakon keresztül jelenhetnének meg a Nemzeti alaptantervben. Az ezzel kapcsolatos egyeztetések már meg is kezdődtek.
Négyévente, amikor nyilvánosságra hozzák a PISA-tesztek legújabb eredményeit, menetrendszerűen beindul a reflexszerű szirénahang. Politikusok, szakértők és a sajtó képviselői egymást túlkiabálva vonják le az „elkerülhetetlen" következtetéseket: szigorítani kell, következetesebbnek kell lenni, több tananyagot kell lenyomni a gyerekek torkán, s több időt kell az iskolapadban kötelező feladatokkal tölteniük. Mindezt úgy tálalják, mintha a PISA-teszt valóban bármi lényegeset megmutatna arról, mi történik az iskolában, vagy hogy mi is az a tanulás valójában. Vélemény.
